„Elvisz a kóku!” – harsogták szüleim, ha gyerekkoromban valami rosszat csináltam, vagy épp valami jót (játékokat elpakolni, tökfőzeléket megenni, piszkos kezet megmosni) nem csináltam. Ha ez sem hatott, volt még a tarsolyban a „pulyaszedő cigány”, aki nemcsak jött, de el is vitt a mondás szerint; ha mégsem, akkor viszont elég volt megemlíteni, hogy valamelyik szülőm kimegy vesszőt törni. Na, nem mondom, a bátyámmal folytatott ölharcoknál néha még be is kellett hozni egy meggyfaágat, de bevetni már nem volt szükséges. Mindennek a néprajzi folklórban neve is van: gyermekijesztő, és általában vidékről vidékre változik. Szabolcsban a kóku, Tokaj környékén a mókár, a Duna mentén pedig a bubus közlekedik az ideges szülők szavajárásán; a mumus, a bagoly, a drótos meg az ördög viszont mindenhol. Vesszőtörésről a néprajzi lexikonban nincs adat, de kétlem, hogy egyedül az én szüleim voltak ilyen kreatívak. Sokáig azt hittem, az „Elverlek, mint szódás a lovát!” (újabb gyerekijesztés!) az ő találmányuk, de amióta a fiatal Dopeman polgári poétává változott és úgy fejtegetik sorait, mint Pilinszky verseit, tudom, hogy ő is élt a kifejezéssel.
Ami viszont földrajzi elhelyezkedésünk miatt nem dívott nálunk, az az „Elvisz a cáparajongó, szadista suttyó hajóskapitány!”. Nagyjából ezzel össze is foglaltuk Sean Byrne Veszélyes állatok című filmjének lényegét (augusztus 14-től a mozikban, forgalmazza a Vertigo Média). A rendező 2009-ben egy szalagavatóba csomagolva egyszer már készített hasonló, kínzós-menekülős horrort (ez volt a The Loved Ones); ezúttal legfőbb fegyvere az a Jai Courtney, akiről a 2010-es évek elején filmek sora igyekezett elhitetni, hogy ő lesz a következő nagy akciósztár. Nem lett, de pszichopata őrültként most több mint meggyőző.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
