TPP

A fűz egyebek közt az élet, a termékenység fája, de a rontás, a boszorkányok és a halál fája is.

Amikor száz éve először rögzítették az amerikai feketék identitásképző erejű zenéjét, azt – mint ez a díjakkal elhalmozott film sugallja – csak azért tették a kapzsi fehér kiadók, hogy a bluest saját képükre formálva kiüresítsék és üzletet csináljanak belőle.

Megalázott, emberi mivoltukban, identitásukban elbizonytalanított, lelki, fizikai, szexuális erőszakot szenvedett nők nyílnak meg egymásnak és a kamerának.

Egész életében családját szolgálta az idősödő asszony.

Vannak emberek, akik rendelkeznek információkkal, amelyekkel mások nem, viszont nem rendelkeznek gátlásokkal, amelyekkel mások igen.

Nincs a filmben semmi nyílt feminizmus, a jogok kérdése csak öröklési, illetve birtokügyekkel kapcsolatban merül fel.

Végéhez közeledik a szovjetek utolsó, legdicstelenebb háborúja, pucolni kéne Afganisztánból, ahol már csak a városokban van biztonságban a katonák testi épsége.

„Ön a tanszéken a mindössze 23 női kutató egyike.” „Az egy prímszám.” 

Azzal indul a film, hogy a nagykorúság küszöbén álló Mikuan és Shaniss elválaszthatatlan barátnők, és azzal zár, hogy útjaiknak mégis, szükségképpen el kell válniuk.

A tanú ürgebőrbe varrt doboza kifejezetten realista elgondolásnak tűnik ahhoz képest, ami miatt Sture Bergwallt, mint a svéd kriminalisztika történetének legelvetemültebb sorozatgyilkosát elítélték.

Egy musical bemutatója után a két fő Broadway-sztár saját kiválóságától eltelten nyilatkozik, hogy az ők jelentős, tömegekre gyakorolt befolyásuk mennyire nagy felelősséget ró rájuk, ezért a hozzájuk hasonló kiemelkedő tehetségű és ezért méltán népszerű celebeknek kötelességük kiállni a… miért is? Igen, a jogokért, na.

Irodalom? A könyvkiadás is csak egy iparág, kereskedés folyik, az olvasótábor igényeinek kiszolgálása (meg, persze: megteremtése, ápolása stb.). Ihlet?