Lehet magának a generációs átadásnak az alaphelyzete, apa-fiú, anya-lány stb. viszony – mindenesetre idősebb avat be fiatalabbat. A helyzet megfordítása (a még romlatlan gondolkodású gyerek készteti felismerésekre az élete sűrűjében elveszett felnőttet) újabb kori találmány, népszerű, ám a valóságra csak távolról emlékeztető kishercegeskedés.
Ez is egy ilyen produktum, ízléssel és érzékenyen megrajzolt portré két emberről, akik egymás segítségével lépnek túl életük fordulópontján. A nagybácsi (a kissé modoros Joaquin Phoenix) magányos és belül gyászol. Foglalkozása szimbolikus: riportokat készít (jól szituált) tizenévesekkel a jövőt illető elképzeléseikről – nem tisztázott, és tippem sincs rá, hogy mi célból, de lírai zenével jól aláfesthetően. Az átmenetileg gondjaira bízott kisfiú meg szeretethiányos, elvált szülei nem biztosítanak számára érzelmileg stabil hátteret, pláne, hogy a papa pszichés problémákkal küzd. A kölyök próbára teszi az apaszerephez nem szokott felnőttet: bömbölteti a zenét (Bachot, mint minden gyerek), a nyílt utcán meg plázában bújócskát játszva élvezettel ijesztgeti halálra, és nem átallja feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a nagybáty legszívesebben nem tenne fel magának. Viszont ha már meg is válaszolta, akkor később magnóra mondja, így a fontosabb közlésekben kétszer is részesülünk, könnyes szemmel haladván a tanulságos vég felé.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
