Visszhang: film

Licorice Pizza

  • 2022. március 23.

Visszhang

Alapjáraton nem sok jóval kecsegtet, ha egy filmben a szerelmesek nem ismerik fel, hogy az isten is egymásnak teremtette őket

(na jó, az egyikük felismeri), hogy a boldogságra (na jó, valami elviselhető szövetségre) csakis egymás karjában lelhetnek, ám végül nevezett végtagot mégis kitárják a himnikus (na jó, azért idézőjelezett) fináléban, és rohannak egymás felé. A nagy egymásra találásnak igazán a néző örül, aki több mint két eseménydús, ám meglehetősen iránytalan órán át figyelte, hogy mit tud még kitalálni az író-rendező, amivel elodázhatja művének első perctől nyilvánvaló végkifejletét. Föl lehetne hozni mentségül az agyonreflektáltan előadott, ám emocionális töltését tekintve cseppet sem reflektált, sőt kifejezetten romkom színvonalon elővezetett felnövéstörténetnek, hogy elkövetője lázas ifjúkora érzelmi turbulenciáin mereng benne, megidézve a nixoni éra csömörét (elkullogás Vietnamból, olajválság, trapéznadrág), de nem, nincs személyes érintettség az akkor még óvodás Paul Thomas Anderson részéről, a nosztalgia nem a korra vonatkozik, hanem a kor filmjeire.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.