(na jó, az egyikük felismeri), hogy a boldogságra (na jó, valami elviselhető szövetségre) csakis egymás karjában lelhetnek, ám végül nevezett végtagot mégis kitárják a himnikus (na jó, azért idézőjelezett) fináléban, és rohannak egymás felé. A nagy egymásra találásnak igazán a néző örül, aki több mint két eseménydús, ám meglehetősen iránytalan órán át figyelte, hogy mit tud még kitalálni az író-rendező, amivel elodázhatja művének első perctől nyilvánvaló végkifejletét. Föl lehetne hozni mentségül az agyonreflektáltan előadott, ám emocionális töltését tekintve cseppet sem reflektált, sőt kifejezetten romkom színvonalon elővezetett felnövéstörténetnek, hogy elkövetője lázas ifjúkora érzelmi turbulenciáin mereng benne, megidézve a nixoni éra csömörét (elkullogás Vietnamból, olajválság, trapéznadrág), de nem, nincs személyes érintettség az akkor még óvodás Paul Thomas Anderson részéről, a nosztalgia nem a korra vonatkozik, hanem a kor filmjeire.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
