Az életbölcsességet (többek között) Hašekből és Hrabalból merítő filmes nemzedék a nagy történelmi eseményeket is a hétköznapi esendőségek tükrében volt képes láttatni, s az emberi hitek, vélekedések viszonylagosságának, tettek és megszokások kicsinyes mozgatórugóinak, az élet voltaképpeni abszurditásának felismerésével ajándékozta meg a nézőt. Michal Nohejl elsőfilmes rendező magától értetődően csatol vissza a derűsen letaglózó nagypapákhoz, a női főszerepet konkrétan egy Forman-unoka adja, a groteszk történet pedig a maga fenyegető hülyeségében csehesebb nem is lehetne. Főleg, hogy alapja színtiszta valóság.
A valaha eredeti és merész rendező egy másodosztályú színház harmadosztályú színészeivel a szabadságért életét áldozó kommunista hősről harsogó érdektelen propagandadarabot ad elő unatkozó fél háznak, majd egységesen a büfébe vonulnak vigasztalódni értelmetlen életük miatt – amikor megjelenik egy szovjet tiszt, kezében marmonkannával. Üzletelni jött a sereg benzinjével az őrnagyi rendfokozatú – mit szépítsük? – tolvaj, de ha már ott van, és túl a sokadik vodkán, hát ki is oktatja a hívatlan vendég távozását szorongva remélő, puhány kompániát erkölcsből, virtusból, férfiasságból, pláne hősiességből, s lassan átveszi az irányítást a megfélemlített társulat fölött. A kis növésű, rozoga alkoholista mondja meg, ki mit csináljon (kushadjon vagy táncoljon), mennyit igyon (sokat, vele, az örök barátságra természetesen), hova menjen vagy ne menjen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
