Hogy igenis készíthető olyan film, amelyben még véletlenül sincs egyetlen, a valóságra emlékeztető képkocka, egyetlen hiteles hangsúly, egyetlen koherens figura, egyetlen átélhető pillanat sem (és ezek hiánya sem képez valami reflektált közeget). Nem tudom, mi lehetett a tét, egy sör vagy egy nagyobb büdzséjű film, de a rendező megugrotta a lécet, filmje egy rémesen komoly, részben függőséget, részben gendertematikát tárgyaló dráma modorában képes nem szólni semmiről.
Ezt úgy éri el, hogy összehord különféle problematikákat – identitáskeresés, gyerekkori traumák, alkoholizmus, leszbikus irányultság –, ezeket provokatívan beletolja a néző arcába, de nem kezd velük semmit. Nem tudjuk meg a végén sem, hogy mégis mi baja a végtelenül ellenszenves hősnőnek, miféle sérelmek miatt nem találja a helyét még a barátnője mellett sem (aki, ha lehet, még nála is ellenszenvesebb, de az együttlétért cserébe a dologtalan lányt eltartani is kész). Ha a lopott piával kiüti magát, kórházban kell ellátni, és egy kedves doktor bácsi biztosítja őt szeretetéről, tb-pszichológus próbálja megfejteni a mísz teremtés bonyolultnak beállított, pedig csak narcisztikus személyiségét, a szerelme is kipuceválja időnként a hányásából. És a melankolikus klimpírozás megy, csak megy a háttérben…
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
