Az országút szélén hagyott gyerekekről
Lábán Katalin rendezőként rendre olyan szövegeket állít színpadra, amelyekre a legtöbben azt mondanák, hogy nem színpadra valók.
Lábán Katalin rendezőként rendre olyan szövegeket állít színpadra, amelyekre a legtöbben azt mondanák, hogy nem színpadra valók.
A múlt évadban egy szombathelyi előadás, a Horváth Csaba rendezte Kivilágos kivirradtig nyerte el a legjobb előadás és a legjobb rendezés díját a Színházi Kritikusok Céhétől.
A zalaegerszegi színház minden évadban műsorra tűz egy kötelező olvasmányból készült előadást; az idén a Tartuffe-öt a színház színművésze, Farkas Ignác állította színpadra.
Ödön von Horváth sokat játszott drámái, a Mesél a bécsi erdő és a Kasimir és Karoline címének hallatán rögtön a harmincas évek Németországára, a fasizálódásra asszociálunk. S arra, hogy ezeket a darabokat általában akkor veszik elő a színházak, ha a máról szeretnének beszélni.
Provokatív címmel, és nem kevésbé provokatív plakáttal reklámozzák a Jurányi Staféta pályázatának köszönhetően született előadást: rózsaszín Barbie-ruhás nőt látunk, a szája körül tejbajusszal.
A színház jövőjéről humoros vagy éppen keserű utópiákat is közlő, Két ország – két színházi kultúra? című tanulmánykötet egyik írásában (Kovács Bálint jegyzi) egy kőszínházi kolléga így szól a szabadúszóhoz: „Ti, függetlenek, kétszáz éve is azt mondtátok, hogy a szakadék szélén vagytok, aztán valahogy még mindig játszogattok itt-ott. (…) úgy látom, nagyon, nagyon tágas hely az a szakadék széle.”
A győri RÉV Színház is azon független társulatok közé tartozik, amelyeket lehetetlen helyzetbe sodort a támogatások hiánya, ötfős társulatuk mára két állandó tagra apadt, hónapról hónapra próbálnak túlélni.