„A múltban történt”

Székely Kriszta rendező

Színház

Jövő februártól vezeti majd a budapesti Katona József Színházat. A pályázatáról, a városi terek és az európai színház felé tervezett nyitásról, a női narratívák erősödéséről, a fiatal nézők megnyeréséről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Az első emlékképem rólad, hogy a 2013-as A nép ellensége című előadásban egy operatőrt játszva cipeled a kamerát ide-oda. Négy évvel később már két kritikusdíjat is kaptál mint legjobb rendező és legtehetségesebb pályakezdő. 2021-től a Katona művészeti tanácsának tagja vagy, a jövő évtől pedig te vezeted a színházat. Ez kívülről nagyon egyenes pályaív.

Székely Kriszta: Kívülről valóban így látszik, és magam is látom, hogy van a pályámnak egy húzása. Belülről nézve azonban ez művészként és emberként is egy kanyargós út volt, rengeteg munkával, közben magamon is sokat kellett dolgoznom. Intenzív tíz év van mögöttem.

MN: Nem nagyon tudunk ma Magyarországon más olyan fontos intézményt mondani, amelynek az élén egy szexuális orientációját nyíltan vállaló vezető áll. Az igazgatói kinevezésed egybeesett a Pride időszakával. Hogyan élted ezt meg, és hogy látod, változott valami az idei, rengeteg embert megmozgató Pride-dal?

SZK: Egy időben történt minden: a negatív indulatok, a Pride-ot betiltó jogszabály meghozatala, aztán az elképesztő kiállás, azok részéről is, akik valamiért nem tudtak ott lenni a felvonuláson. Rég nem látott frekvencianövelő eseményként éltem meg mindezt. A Fővárosi Közgyűlés, amelyen a kinevezésemről döntöttek volna, éppen a Pride körüli hullámverések miatt maradt el, aztán már a felvonulás után, a következő ülésen is először sok támadó, negatív megszólalást hallhattunk. Majd kineveztek. Meg­figyelőként, mert érintettként is annak éreztem magam, nagyon kontrasztos volt ez így, hogy ebben a városban, ebben a klímában egy ilyen döntés született. Elgondolkodtam azon is, hogy nem nagyon tudnék példát mondani mondjuk Berlinből vagy Amszterdamból arra, hogy egy 45 év alatti, magát felvállaló női vezetőt neveztek volna ki egy fontos színház élére. Ez is azt mutatja, hogy a világ dolgai jóval bonyolultabbak annál, mint amilyennek elsőre látszanak.

MN: A Katona művészszínház, a budapesti értelmiségi elit emblematikus színháza, ahol egy bemutatón támadhat kisebbségi érzése a „mezei nézőnek”, ha végignéz a nézőtéren. A pályázatodban az szerepel, hogy több irányban is kinyitnátok a színházat: külső terek és marginalizált csoportok felé is. Hogyan kell ezt elképzelni?

SZK: A külső terek felé nyitás egyik iránya, hogy együttműködnénk a PLACCC fesztivál szervezőivel, akik különböző városi tereken, terekben tartanak előadásokat. A másik, hogy Oltai Katát kértem fel a közös munkára. Ő már több olyan happeninget hozott létre, amelyek külső helyszíneken zajlottak, és kimozdították a nézőket a szimpla nézői pozícióból, kérdéseket tettek fel például a város igazi színeiről vagy az elrejtett női narratívákról. Ezekről jobban lehet beszélni például a Népszínház utcában, mint a Katona nézőterén. Ez egy fontos kísérlet lehet a színház életében, amelyhez keressük a nyelvet, a formát, a kapcsolódásokat. Meggyőződésem, hogy a színháznak radikális empátiával kell közelítenie a valósághoz. Azokba a folyamatokba, társadalmi vagy egyéni léthelyzetekbe, amelyekkel foglalkozunk, úgy kell beleásnunk magunkat, hogy még ha karcolnak is, ne ússzuk meg a szembenézést. Fontos az is, hogy mindezt ítéletmentesen tegyük.

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

MN: Végignézve azt a két évadtervet, amelyet összeállítottatok, nem találunk benne paneleket, agyonjátszott klasszikusokat, vagy ha ilyeneket mégis, csak teljesen átírt változatban. Van viszont dokumentum alapú színház, például a Budapesten dolgozó külföldi ételfutárokról vagy hitelcsapdába esett emberekről.

SZK: Egy megvalósuló évad sok praktikus szemponton is múlik majd, a tervünk azt tükrözi, hogy miben gondolkodunk. Ezen a téren is nyitni szeretnénk, ellépni az elvárt címektől. Szabó-Székely Árminnal, akivel régóta együtt dolgozom, és aki a dramaturgiát fogja kézben tartani, illetve Török Tamara dramaturggal arra fogunk törekedni, hogy kikerüljük az ismétlődéseket, hogy tudatosabban és az újra nyitottabban keressük a színpadra kerülő szövegeket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van. Az ő kegyei éltetik, ő mozgatja a vezető személyi állomány tagjait, mint sakktáblán szokás a bábukat.