„A múltban történt”

Székely Kriszta rendező

Színház

Jövő februártól vezeti majd a budapesti Katona József Színházat. A pályázatáról, a városi terek és az európai színház felé tervezett nyitásról, a női narratívák erősödéséről, a fiatal nézők megnyeréséről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Az első emlékképem rólad, hogy a 2013-as A nép ellensége című előadásban egy operatőrt játszva cipeled a kamerát ide-oda. Négy évvel később már két kritikusdíjat is kaptál mint legjobb rendező és legtehetségesebb pályakezdő. 2021-től a Katona művészeti tanácsának tagja vagy, a jövő évtől pedig te vezeted a színházat. Ez kívülről nagyon egyenes pályaív.

Székely Kriszta: Kívülről valóban így látszik, és magam is látom, hogy van a pályámnak egy húzása. Belülről nézve azonban ez művészként és emberként is egy kanyargós út volt, rengeteg munkával, közben magamon is sokat kellett dolgoznom. Intenzív tíz év van mögöttem.

MN: Nem nagyon tudunk ma Magyarországon más olyan fontos intézményt mondani, amelynek az élén egy szexuális orientációját nyíltan vállaló vezető áll. Az igazgatói kinevezésed egybeesett a Pride időszakával. Hogyan élted ezt meg, és hogy látod, változott valami az idei, rengeteg embert megmozgató Pride-dal?

SZK: Egy időben történt minden: a negatív indulatok, a Pride-ot betiltó jogszabály meghozatala, aztán az elképesztő kiállás, azok részéről is, akik valamiért nem tudtak ott lenni a felvonuláson. Rég nem látott frekvencianövelő eseményként éltem meg mindezt. A Fővárosi Közgyűlés, amelyen a kinevezésemről döntöttek volna, éppen a Pride körüli hullámverések miatt maradt el, aztán már a felvonulás után, a következő ülésen is először sok támadó, negatív megszólalást hallhattunk. Majd kineveztek. Meg­figyelőként, mert érintettként is annak éreztem magam, nagyon kontrasztos volt ez így, hogy ebben a városban, ebben a klímában egy ilyen döntés született. Elgondolkodtam azon is, hogy nem nagyon tudnék példát mondani mondjuk Berlinből vagy Amszterdamból arra, hogy egy 45 év alatti, magát felvállaló női vezetőt neveztek volna ki egy fontos színház élére. Ez is azt mutatja, hogy a világ dolgai jóval bonyolultabbak annál, mint amilyennek elsőre látszanak.

MN: A Katona művészszínház, a budapesti értelmiségi elit emblematikus színháza, ahol egy bemutatón támadhat kisebbségi érzése a „mezei nézőnek”, ha végignéz a nézőtéren. A pályázatodban az szerepel, hogy több irányban is kinyitnátok a színházat: külső terek és marginalizált csoportok felé is. Hogyan kell ezt elképzelni?

SZK: A külső terek felé nyitás egyik iránya, hogy együttműködnénk a PLACCC fesztivál szervezőivel, akik különböző városi tereken, terekben tartanak előadásokat. A másik, hogy Oltai Katát kértem fel a közös munkára. Ő már több olyan happeninget hozott létre, amelyek külső helyszíneken zajlottak, és kimozdították a nézőket a szimpla nézői pozícióból, kérdéseket tettek fel például a város igazi színeiről vagy az elrejtett női narratívákról. Ezekről jobban lehet beszélni például a Népszínház utcában, mint a Katona nézőterén. Ez egy fontos kísérlet lehet a színház életében, amelyhez keressük a nyelvet, a formát, a kapcsolódásokat. Meggyőződésem, hogy a színháznak radikális empátiával kell közelítenie a valósághoz. Azokba a folyamatokba, társadalmi vagy egyéni léthelyzetekbe, amelyekkel foglalkozunk, úgy kell beleásnunk magunkat, hogy még ha karcolnak is, ne ússzuk meg a szembenézést. Fontos az is, hogy mindezt ítéletmentesen tegyük.

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

MN: Végignézve azt a két évadtervet, amelyet összeállítottatok, nem találunk benne paneleket, agyonjátszott klasszikusokat, vagy ha ilyeneket mégis, csak teljesen átírt változatban. Van viszont dokumentum alapú színház, például a Budapesten dolgozó külföldi ételfutárokról vagy hitelcsapdába esett emberekről.

SZK: Egy megvalósuló évad sok praktikus szemponton is múlik majd, a tervünk azt tükrözi, hogy miben gondolkodunk. Ezen a téren is nyitni szeretnénk, ellépni az elvárt címektől. Szabó-Székely Árminnal, akivel régóta együtt dolgozom, és aki a dramaturgiát fogja kézben tartani, illetve Török Tamara dramaturggal arra fogunk törekedni, hogy kikerüljük az ismétlődéseket, hogy tudatosabban és az újra nyitottabban keressük a színpadra kerülő szövegeket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.