Ez a darab azonban nem a demokratikus ellenzék rendszerváltást megelőző történetéből merít, ahhoz csak távolabbról kapcsolódik. Felvállaltan olyan roma művészek, értelmiségiek előtt kíván tisztelegni, akik a hetvenes–nyolcvanas években sokat tettek a romák jogaiért, felemelkedéséért. Az előadás végén néhányukat név szerint fel is sorolják, mint például Choli Daróczi Józsefet, Lakatos Menyhértet vagy Daróczi Ágnest. És a nemrégiben elhunyt Lojko Lakatos József filmrendezőt, színész-tanárt is, aki sok színészt indított el a pályáján, és akinek az alakja, életútja és ügynökmúltja az egyik fő inspirációt adta az előadáshoz.
Sándor, a történet főszereplője egy vidéki, nélkülöző roma családból jut el a Színművészeti rendező szakáig. Nem könnyen, hiszen tanulni vágyása, ambíciói súlyos terhet jelentenek családjának, akik ezért csak vonakodva támogatják. A folytatás az életből és a színpadról is ismerős lehet (gondoljunk csak Bereményi Géza és Kovács Krisztina Apacsok című darabjára): egy tehetséges fiatalember valamiért (a Rendszerbontókban a homoszexualitása miatt) zsarolhatóvá válik, beszervezik, jelent, és közben próbál együtt élni ennek a súlyával, lavírozni, boldogulni, sőt befutott, híres rendezővé válni. A Balogh Rodrigó és Illés Márton által írt történetben mindez egy roma értelmiségiekből álló közösség szerveződésének kezdeti lépéseivel, botladozásaival fonódik össze.
A főszereplő – Szegedi Tamás András megformálásában – ellentmondásos személyiség, aki kacskaringós utat jár be, amíg eljut a gyerekkori rémálmoktól addig, hogy bizonyos értelemben maga is rémmé válik: a hatalmával visszaélő, tanítványát megalázó rendezővé. Erős benne a kitörni vágyás, és amikor ez sikerül, kell neki minden, ami ezzel járhat: szép lakás, utazások, presztízs. Közben idomul a körülményekhez, bár jelent, felmenti magát azzal, hogy semmi olyat… A színész jól érzékelteti a személyiség ambivalenciáját. Nézőként, ha meg nem is értjük őt magát, a motivációit értjük: a törekvés, már-már törtetés és az emberi esendőség kevercsét.
A Független Színház mint helyszín tulajdonképpen egy pincehelyiség, ahová közvetlenül az utcáról lépcsőzünk le. Háromsornyi szék, előtte nagyjából ugyanakkora tér a játéknak. Ezekhez az adottságokhoz alkalmazkodik a jelzésszerű díszlet, amely mindössze néhány legördíthető, áttetsző függönysávból áll. A színészek tőlünk karnyújtásnyira játszanak. Megszokták ezt a teret, pontosan érzik, mi az, amit elbír, hogy ne legyenek sem túl harsányak, sem túl visszafogottak, hanem éppen elegek. Ilyen közelségből a szemek csillogása, egy-egy félmosoly is erősebben hat. Jól élnek vele. Talán csak Sándor vallatási jelenetében sok az elhúzódott száj, a grimaszba torzult arc.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
