Pár hét múlva tölti be a hetvenkettedik évét, több mint negyvenéves alkotói (írói, filmrendezői) karrier áll mögötte - valaha a francia film csodagyereke volt. Most is az, bár már nem akkora csoda, de sokkal nagyobb gyerek. Esze ágában sem volt felnőni. Mint az ilyenféléken általában, a "burzsoá művészeken", valami szokásostól eltérővel próbálkozó nyugatiakon keresztülnézett a szocialista filmforgalmazás. Amikor az első filmje Magyarországra keveredett (az 1989-es Túl szép hozzád), már épp folyamatban volt a rendszerváltozás. Aztán persze - ahogy az akkoriban szokásban volt - egy filmhéten a nyakunkba öntötték a szinte teljes életművét: nesztek, kezdjetek vele valamit - nem ment könnyen. Azóta sem megy, pedig a kilencvenes évek első felétől nálunk is megszűnt mostohagyereknek lenni. Újabb filmjeit tulajdonképpen menetrend szerint mutatják be a magyar mozik - nagy fejfájást okozva ezzel a kritikusok zömének, kisebbet a nézőknek. A kritikusok egy igen szűk köre gyakorlatilag fenntartások nélkül rajong érte - az sem véletlen, hogy a szaklap a hazai start óta, amíg tehette, ugyanazt a recenzenst rendelte ki hozzá -, a másik fele meg minden alkalommal oda lyukad ki néhány tiszteletkör után, hogy mit is akar ez a marha. És miért ilyen unalmasan - az unalmasan itt inkább felfoghatatlant, a bevált desifrírozással meg nem fejthetőt jelent. A közönségnek persze nincs ennyi gondja Bertrand Blier-vel, a zömük úgy csinál, mint a szoc. filmforg., keresztülnéz rajta, az elszánt kisebbség pedig dühöng, újra és újra dühöng, hogy mást várt (a pénzéért vagy az előtanulmányai alapján). Rajongójával a nézők között még nem találkoztunk, és az sem biztos, hogy alant egy panegirikusz következik.
*
Mondott filmje, a Túl szép hozzád arról szól, hogy egy csávó, valami főnökféle, a fénykorát élő Gérard Depardieu adja, beleszeret a titkárnőjébe. Mondhatnánk: minő eredeti alaphelyzet, de arról van szó, hogy a kiszemelt egy bányarém, egy dagadt tehén (Josiane Balasko annak is akar látszani). Míg a minden tekintetben jól elengedett Depardieu felesége maga a gyönyörűséges Carole Bouquet, a vágy titokzatos tárgya (na jó, az egyik: Luis Bu–uel híres filmjében, A vágy titokzatos tárgya című 1977-es műben ugyanazt a nőszemélyt Ángela Molina is eljátssza párhuzamosan - Bouquet a hideg, jégszoborszerű kiszerelés, Molina a forró). Ez a képlet persze így megfordítva is elég egyszerű, annál is inkább, hiszen Bouquet itt is azt adja, amit tucat éve (a korkülönbség természetesen meg sem látszik rajta, nem is vártuk), a hideget. Akkor tán arról lenne szó, hogy a titkárnő külcsínbéli hátrányát esetleg emberi jó tulajdonságaival, a mindennapos közelség összeszorító erejével dolgozta le? Nem, vagy csak egy kicsit. Alkalmasint azzal a nagy, puha testével - mondhatnánk szebben is: anyányi termetével -, mely az első érintésre gyerekké teszi a macsó és prepotens főnök szerepében addig sem túlságosan elbújó kisfiút, Gérard Depardieu (és Bertrand Blier) legkedvesebb s legtesthezállóbb szerepét. Hovatovább szerepkörét.
Blier forgatott boldoggal és boldogtalannal, a francia filmkészítés színe-virágával Alain Delontól Michel Serrault-ig (tulajdonképpen erről szól 2000-es keltezésű filmje, a Színészek), de Depardieu-höz végig hűséges volt, ő volt az a vásznon hempergőző énje, mint Fellininek Mastroianni (persze Mastroiannival is dolgozott Blier). És ne szépítsünk túl sokat a dolgokon, mindig ugyanazt adták elő - a gyereket a vérzivatarban, ágyban, párnák közt, rendszerint mindkét esetben stricik, kurvák és más hasonló széplelkek társaságában. Alig is variált felállásban - mindig valamilyen édesnégyesben, ami persze hármast jelentett, hiszen a rendező egyfelől a kamera mögött volt, másfelől jól becsomagolva Depardieu testébe (ami talán épp ettől lett akkora brontes).
Ugyanakkor a Túl szép hozzád - nyilván ezért is tört be Dévénynél - volt talán a művész legérthetőbb, legegyenesebb vonalú filmje, s ebben volt a mondott hármas felállás a legszimplább, a legegyértelműbb és a legbeszédesebb, noha a többi sem nevezhető éppenséggel kacifántosnak.
*
Volt az imént említett Színészek című filmben egy jelenet, melyben három alanyi alapon, saját nevén fellépő kretén valami pályaudvaron vagy áruházban áll a felfelé haladó mozgólépcső kijáratánál, s ki akarja választani a megfelelő alanyt egy jó kis gyilkossághoz, mert Jean-Pierre Marielle-nek ezt írta fel a francia filmsztárok orvosa. A film, melyben gyakorlatilag az összes francia filmcsillag fellép, arra kétségkívül jó, hogy mindenki megtanulja helyesen kiejteni a moziműsorokban oly gyakran megforduló összes francia színész nevét, mert úgy néz ki az egész, hogy először, már a megjelenésükkel, már az első megszólalásukkal hülyét csinálnak magukból, aztán bemondják - egy jócskán keresett mondatba foglalva - vagy a saját, vagy a közvetlenül mellettük álló művész nevét. Nincs választásuk, hülyét kell játszaniuk, hiszen ha van még állandóság (mi az, hogy van, de még mennyi, csak állandóság van, hiszen abszurdnak lenni a legkönnyebb ugyan a világon, de az teszi mégis a legnehezebbé, hogy elengedhetetlen hozzá a legszigorúbb következetesség), akkor az épp az, hogy hőseinknek, bár lehetnek kurvák vagy gengszterek, de közben muszáj sík idiótának is lenniük.
Szóval ott tartottunk, hogy áll ez a három kretén (Marielle mellett tán André Dussollier és Jacques Villeret) a mozgólépcső tetején, s vegzálja a járókelőket, hogy ugyan mondanák már meg, de sürgősen, hogy ki volt Patrick Dewaere. Az érkező civilek, meglehet, Franciaországban nem is nagy meglepetésre, szabatos válaszokat adnak: nagyszerű, érzékeny színész, Depardieu kétségkívül egyenrangú partnere, akit ha oly fiatalon el nem ragad közülünk a végzet, hát ugyanoly óriása lenne a világ filmművészetének, mint az az emlegetett másik, akit épp az előbb szedtek ki a Champs-Élysées-n egy hirdetőtáblából, ahova mocsárrészegen érkezett fejjel előre a megengedhetetlenül száguldó motorkerékpárjáról. Depardieu aztán harsány ordítozással és széles gesztusokkal futamítja meg a segítségére siető rendőröket, akik sűrű bocsánatkérések között pucolnak el - alighanem ez lehetett Bertrand Blier hosszú filmrendezői pályájának egyetlen sültrealista jelenete. Bezzeg Dewaere, nos, ő tagadhatatlanul a megfutamodók széles néptömegei közt játszott, eliszkolt a nagy Gérard elől éppúgy, mint a nagybetűs élet elől, mindenki elől - ki az életből. Pedig kettősüknél aligha létezhetett jobb felállás Bertrand Blier számára: az 1974-es, viszonylag sok magyar címet megért Les Valseuses (most épp egyetlen hazai rajongója ötletéből kifolyólag Tojástánc, de volt éppenséggel Herék is - egyik se túl jó, de nekem sincs jobb ajánlatom) kockáin jött össze ez a nemes felállás, az elmaradhatatlan harmadik szerepében Miou-Miouval. Aztán négy évvel később még a Készítsétek a zsebkendőtöket!-ben, akkor épp a kevéssé emlékezetes Carole Laure társaságában. Aztán a nyolcvanegyes Mostohaapából kimaradt Depardieu, és nyolcvankettőben meghalt (más források szerint elpatkolt) Patrick Dewaere. Kettősük nélkül viszont már sokkal kevésbé volt működőképes az a felállás, amihez Blier oly elszántan ragaszkodott, gondoljunk csak minálunk legutoljára bemutatott filmjére, a 2005-ös Eladó a szerelemre, ami már operai jelenetezéssel tálalja a szokott problémát. Bernard Campan mint lottófőnyeremény-tulajdonos jelenik meg a Pigalle valamelyik bárjának kirakatában posztoló Monica Bellucci előtt, hogy míg az öt és fél milliónyi eurója kitart, havi százezerért legyen a csaja. Monica bele is megy, csakhogy van egy kis bökkenő, miszerint lehet, hogy nem nézi majd mindezt túl jó szemmel a művésznő stricije - ugye, már kitalálták, az egyszerre hidegvérű bűnöző és lecsúszott zoknis szerelmes: Gérard Depardieu. Először is, ki ez a Bernard Campan, ugye? Hát, kétségkívül nem egy Patrick Dewaere - bármennyire is kereste benne (és oly sok más reménytelen színészben) Blier (és a komplett francia filmművészet) a reinkarnációját. A nagyobb baja persze az Eladó a szerelemnek, hogy nemcsak Campan nem bírt lépést tartani Depardieu-vel, de Monica Bellucci sem bizonyult a legkevésbé sem a vágy oly titokzatos tárgyának. 'szintén szólva ő sem nagyon értette, hogy mit akar vele/tőle Blier, s Blier is csak nézte a kora (az ezredforduló és vidéke) számára oly vonzó idomait, s nem értette, hova lett az, ami Miou-Miounál oly nyilvánvalóan megvolt. Mikor, hogyan és hol enyészhetett végképp el? Micsoda? Amit a színészi tehetség hiányában kereshetünk talán egyfelől, de Blier-nek erről nem kell tudnia, vagyis nem kell tudomást vennie róla, szorítson ki annyit Bellucciból, amennyi magától jött anno Miou-Miouból. Másfelől (és sokkal inkább) arról van szó, s ebben áll tán a döntő különbség mester és követője (Bu–uel és Blier) között, hogy a vágyak titokzatos tárgya Bu–uelnek nyilvánvalóan a nő volt, a nő így magában, leginkább pőrén. Blier-nek pedig, aki egész életében A vágy titokzatos tárgya és A nap szépe (1967, ugyancsak Bu–uel) nem túl különböző és nem túl bonyolult kombinációit forgatta, távolról sem a nő jelentette a vágy titokzatos tárgyát, hanem Depardieu és Dewaere titokzatos kettőse - s ez távolról sem véletlen, hisz' mint említettük már, Bu–uel is lekettőzte a nagy nő szerepét. Csakhogy Depardieu és Dewaere kettőse nem a nagy férfit kelti életre, valami egészen mást - és ebben akár még túl is szárnyalja Blier a maestrót, aki pedig ugyancsak nem volt túl szemérmetes e téren -: a nagy ént.
Bertrand Blier-t semmi más nem izgatja a világon, csak önmaga. Nem mondhatjuk, hogy ebből alapított iskolát, mert ez az iskola megvolt már jóval az érkezése előtt, de az tagadhatatlan, hogy a legkiemelkedőbb (értsd: a leggátlástalanabb) professzorai közé tartozott. Csoda hát, hogy olyannyira nehéz (legtöbbünknek lehetetlenül nehéz) szeretni?
*
Bu–uel mellett Bertrand Blier másik - és egyben igazi - apukája, Bernard Blier a francia filmművészet egyik legzseniálisabb - és legkönnyebben megjegyezhető arcú - jellemszínésze. Javert felügyelő vagy valami idióta alakítója a Magas szőkéből, aki az 1979-es Hidegtálban maga is odaállt fia kamerája elé, hogy fia vászonmása, Gérard Depardieu mellett adja a tökkelütött rendőrnyomozót (ők szerepelnek a képünkön is) alkalmi gyilkosok és gyakorló debilek, továbbá a korszak francia mozisztárjainak széles és szinte egészen biztosan szerető karéjában. Mert a Blier-univerzum fundamentuma kétségkívül a szeretet. Bertrand Blier esetében nyilvánvalóan az önszeretet.
