Turcsányi Sándor

Szombat reggel arra ébredtünk, hogy vége van a hetvenes éveknek. Immár biztosan kiment a bőrünk alól a múlt század azon bennünk felejtett fullánkja, mely szerint ami van, az úgy is marad. Úgy is marad örökké.

Nagy hónapja ez a veterán pisztolnyiknak; a Magyar Televízió leadta/ja - ún. sorozatként - terjedelmes filmrendezői munkásságának három westernjét (Fakó lovas; A törvényen kívüli Jossey Wales; Nincs bocsánat), a negyedik (Fennsíkok csavargója) pedig DVD-n jött ki.

Még egy ideig nyilván minden a halálának körülményeiről szól majd, s azt sem zárhatjuk ki, hogy végül nem is tisztázódik egészen, de ez az esetleges homály is csak erősíti majd a legendát. Amibe immár beletartozik a rácsavarodott kötél is, de eztán sem - sohasem - az lesz benne az igazán izgalmas. Hanem a teljesítmény, a kanyargós pálya, a kétségkívül megkülönböztetett figyelem, amit ez a színész "kivívott magának", amifélével csak a szakmában kevesek bírnak. David Carradine nem volt egy Marlon Brando, de tipikus hollywoodi B sztár léte ellenére nevének említése mindig egy teljes univerzumot idéz fel. Valami messzi-messzi holdrendszert...

Már ahhoz is ötvenesnek kell lenni, hogy a Hosszú, forró nyárra (izzó déli történet, Faulkner írta) Roy Thinnesszel emlékezzék valaki. Pedig ő csak a tévészéria-változatban adta Ben Quicket - a hetvenes évek elején teljesen szokatlan rajongói őrületet váltva ki Magyarországon. Tehát nem is ő volt az igazi! A műnek a később igazi nagyvaddá kinőtt Martin Ritt által rendezett 1958-as - ily módon eredetinek mondható, hisz a sorozat 1965-ben készült - mozis verziójában Paul Newman adta Ben Quicket. Turcsányi Sándor

Nyomtunk egy hatost a dánoknak, itthon elkalapáltuk a hollandokat, simán lenyomtuk itthon az NDK-t is. Még megvertük kinn is a dánokat, aztán a fene se tudja, miért, Lipcsében már Soós Károly volt a szövetségi kapitány, s nem - a '66-os angliai vb után pályaedzőből előlépő - Illovszky Rudolf. Soós addig az NDK-ban dolgozott vagy mi volt a magyarázat - negyven év távolából már meg nem fejtem. Jöttek a ruszkik, s (szokás szerint) elintéztek minket - nem lett semmi az 1968-as olaszországi Eb-szereplésünkből. Ami annál is érthetetlenebb volt a populáció halandó részének, mert az angliai vb brazilverő héroszai (Bene, Farkas, Albert, Mészöly) még távolról sem öregedtek ki, fiatal versenyzőknek számítottak (Farkas például úgy 25 éves lehetett). Ez volt az első búcsú Illovszkytól - nekem kézikönyvekből összerakott, toldozott-foldozott irodalmi emlék. Ám, hogy Soóstól országos (szurkolói) szinten volt dobva egy hátas, az faktum (a nagyanyám is szidta nagyon). Turcsányi Sándor

Valami kis természetellenes a nagyon nagy, sőt végtelen természetben, egy torz akkord az isteni szimfóniában, épp csak felbukkan, épp csak észlelhető, nem bánt senkit, sőt, szelíd, mégis hamar kitépetik könyörtelenül, s el is tűnik nyomtalan, elúszik, mint egy narancssárga mentőmellény a horgászparadicsom vizén. Vízben erősek vagyunk, a Deltával leginkább akkor volt tele a sajtó, amikor Cannes-ban versenyfilm volt (micsoda megtiszteltetés), és hát a pólósaink, a kajakosok-kenusok, Cseh Laci. Turcsányi Sándor

Ami hőseinkkel a szemünk láttára megesik - lerohadnak Bécsben fillér nélkül (egyéb célokra fenntartott 134 euróval) egy pofára is viharvert mikrobusszal -, kétségkívül nem egy húsvéti körmenet. Sokkal inkább egy mozijelenet, szűkebb-tágabb régiónk filmkészítői mutattak is hasonló dolgokat számosat az elmúlt húsz évben (no, a talajgyökerei is meglehetnek e metódusnak, vö. Szekérrel Bécsbe; Karel Kachyna; 1966, arról de szívesen mesélnék). Tehát az alsó-európai lumpenpopuláció sokszor vicces, olykor gyomorszorító bécsi vircsaftozása úgyszólván személyes emléke a magyar mozinézőnek; pergette a mexikoplatzi Aktionmarkt előtt ujjai közt a schillinget olyan nagy színész is, mint Andorai Péter és olyan lelkes amatőr is, mint Fábry Sándor, utóbbi lökte is nyilván mellé a halandzsát. S tőle már ugrani sem kell Szőke Andrásig és Badár Sándorig, őszintén szólva meg nem mondom, hogy kiterjedt mozgóképes életművük elsodorta-e őket, khm, a császárvárosig, de lenne egy fogadásom. Végül is mindegy, csupán annyit akarunk ezzel, hogy egy nagyon is létező, voltaképpen elég zsúfolt piacon próbálja ki jó szerencséjét a Bahrtalo!.

"Ekkor valami fehéret látott mozdulni az ólak mellett. Vuk lehasalt, mert a fehérség közeledett. Lehunyta szemét, és tudta már, hogy Nyau lépeget feléje. Gondolkozott: megfogja-e? Nem csap-e lármát a macska, aki ugyan félt a rókától, de a veszély néha vakmerővé tette, és karmai ilyenkor gyorsak voltak, mint Zú, a fényes hátú bogár, ki a napsugárban táncol.

"Az állomáson, mely meszelt, parányi, Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi." (Nagy Gáspár: A pántos kapukon túl) "Néha dolgozom is, inkább olvasok. Az érvényesülés ördöge még mindig bánt. Aug. közepén Kolozsváron leszek" - írja Ferenczi Sárihoz címzett, "Carantec, la jul 20. 1914" keltezett levelében. Aha, Kolozsváron... És lesz.

Úgy mondjuk, koalíciós idők, de a komcsik már csőre töltve. Egy kolostor termeiben, celláiban, folyosóin forgolódunk - távolról sem az a zárt struktúra, mint azt ilyen esetekben feltételeznénk: ki-be járkál a külvilág. Ám nem jut messze, csak a testig. De a test fontos. Legfőbb eszköz és legfőbb akadály. Filmkészítői eszköz, a szabadság akadálya.

Egy életrajz, ami visszafelé kezdődik - immár tán örökké, ha akarom, visszafordíthatatlanul. Ám akkor merre is az a vissza? Hogy meghalt. Hogy halt meg? Kiesett, kiugrott, lökték, lezuhant - elsüllyedt? De elsüllyedt-e egyáltalán Sarkadi Imre? Vagy csupán kényelmetlen találkozni vele.