Film - Egy hatás alatt álló film - Hajdu Szabolcs: Bibliotheque Pascal

Film

Emlékeznek önök a Krebsz, az istenre? Persze mondhattam volna egy kupacnyi másik címet is, Elveszett illúziók, Ismeri a szandi mandit?, Szívzűr, Veri az ördög a feleségét... meg más ilyeneket. A Krebsz, az isten és az Ismeri a szandi mandit? a maguk esetlegességeivel együtt - különösen a felsoroltak tükrében - úttörő munkáknak számítottak: 1969-ben készültek, puszta létük (vagy inkább a bemutatásuk) ilyenformán akár a diktatúra elleni halk berzenkedésnek is tekinthető, lévén magyar gyártmányú cseh(es) filmek voltak. Ha utánanéznek a többi említett mű keletkezési dátumának, nyilvánvaló: hosszan kitartó hatás alatt állott a magyar filmkészítés egyik - érdektelennek semmiképpen sem nevezhető - csoportozata. Aztán 1979-ben (te jó ég, két évvel a Veri az ördög a feleségét után - hol tartottunk mi?) elkészült a Szovjetunióban a Stalker, és jó időre pályára állította a honi filmcsinálás egy másik - esküszöm: ugyancsak figyelemre méltó - csoportozatát. Még ha csak egyet.

E lendület is kitartott tovább, mint elsőre hittük volna; ha jobban megkaparjuk, ma is akadnak ezen - tagadhatatlanul meghaladott - irányoknak szorgalmas követői a pesti halpiacon (ami azért egy súlyosabb szegénységi bizonyítvány).

Aztán eljöttek a kilencvenes évek, s a filmszerető közönség megismerte Hajdu Szabolcsot - mint ahogy a szomszéd interjúban is felidézik: Rózsa János filmjeiből. A Félálom '91-es, a Jó éjt, királyfi! '93-as. Évjáratban épp a kettő közti (az akkor már színházi rendezőként világhírű) Lucian Pintilie filmje, A tölgy, ami - úgy is, mint a jövő hírnöke - a maga frissességében futott is egy kört az éppen debütáló Európa Filmhéten (a mű később a reguláris forgalmazásig is elvergődött). E film főszereplője Razvan Vasilescu volt (és persze Maia Morgenstern, akinek személye történetünk szempontjából is kizárólag a szűk hely miatt hagyható el, holott nem az). Vasilescu (mint Morgenstern) eztán az új Európa egyik emblematikus román színésze lett, benne volt Pintilie további - jórészt francia pénzen forgatott - filmjeiben, de láttuk már német filmhéten (Offset) éppúgy, mint a mozisztárból rendezővé hátralépő Fanny Ardant vásznán (Hamu és vér). Most őt látjuk viszont Hajdu filmjének egyik főszerepében - jelenléte ugyancsak beszédes. Nos, A tölgy jó előhírnök volt: kábé az ezredfordulóra a román film különösebb feltűnés nélkül beosont a nemzetközi filmfesztiválok fő kedvenceinek fenntartott páholyba. Azért nem volt annyira feltűnő ez az antré, mert valójában csak kis változás esett: a Kusturica- és poszt-Kusturica-filmek addig bérelt helyére ültek be. Arról már nem is szólunk, hogy némi utánjátszással Kusturica-filmeket is készítettek minálunk (ha még csak múlt időben beszélhetnénk).

Mindevvel nem csupán azt akarjuk mondani, hogy a karnyújtásnyi távolságra lévő egzotikum mindig is kelendő volt művelt nyugat-európai körökben és fesztiválokon, de azt is, hogy egészen közvetlen környezeti hatások is tehetik alkotóvá az alkotót olykor - nem elképzelhetetlen metodika a személyes szűrő- és nagyítórendszerek teljes elhagyása, történjen az akarattal vagy észrevétlenül. Ennek ellenére nem gondoljuk, hogy Hajdu Szabolcs azért készített volna most egy virtigli román filmet, mert az köztudomásúlag is egy kelendő portéka. Még csak nem is csikósokat és a pusztát vagy a Balatont hiányoljuk a vászonról.

Inkább az tűnik érdekesnek, hogy meddig lehet avval eljutni - uram bocsá', egy filmrendezőnek -, amit a moziban lehet megtanulni. Ami ott ragad ránk. Voltaképpen egész messzire - a Bibliotheque Pascal egy jól átgondolt, következetesen végigvitt, egyenletes feszültségi szinten tartott, szép munka. Mondjuk a kerettörténetet a magam részéről szívesen elengedtem volna: a mese és a valóság összekapcsolódása általában kevésbé direkt ügymenet, még mintha a rendező maga is megriadna kicsit tőle, s e riadalmában (önfelléptével) még egy függeléket odaakaszt műve végére, ami már tényleg sok a jóból.

Amúgy meg - kétségtelen viseletességén túl - az a fő baj az ún. mágikus realizmussal, hogy túl sok kigázolást nem enged a fogyasztójának. Sőt egyirányú utca, amelyben az élet odavetettjei számára befelé nyílik csak menekvés: a mesék, a gyógyító erejű fantázia és a nyolc napon túl (sem) gyógyuló önreflexiók világába. Lehet az ember brit bordélyig sodort szerencsétlen, bár látványosan jobb sorsra érdemes (ki nem az?) balkáni gerle vagy akár valaki más is. Az utóbbi időkben ez a "más" egyre korlátozottabb számú, vagy a zérusra tendál - de ez sem nagy baj, mert a filmesnek is megadja szinte automatikusan az egyetlen irányt: dettó befelé, befelé saját filmjébe. A Bibliotheque Pascal is akkor a legizgalmasabb, amikor saját mélységeit keresi, amikor fordul még egyet a folyosó a kuplerájban, amikor a fúvós hangszerből valami erdélyi hátsó udvaron át masírozik a rezesbanda a Penny Lane közvetlen szomszédságába, s akkor tűnik kevésbé húsbavágónak, amikor azt tudjuk meg belőle, hogy vannak olyan helyek ezen a világon, ahol akkora a szükség, hogy olykor eladjuk a sajátjainkat is, szó szerint: hiába.

Nincs is annál magasabb tét, hogy meddig mutatható meg egy befelé, az emberbe befelé vezető út. Így ez a mágikus realizmus még hasznos is lehet, már amint lejöttünk nagy nehezen arról a - kellőképpen soha meg nem erősített - primer örömforrásról, miszerint, ha mindenki szeretetreméltó vagy legalább jobb sorsra érdemes, akkor lehet, hogy magunk is azok vagyunk, s akik véletlenül mégsem azok, csak azért vannak a világon (valamiért nagy számban épp a környezetünkben), hogy nagyobb önismeretre tegyünk szert bűnös tevékenységüktől sújtván. De valószínűleg mégis merő eszképizmus inkább (ami nélkül persze nem élet az élet). Csakhogy az a távolság belénkfele, ami tanultságunk végéig ér csupán, az még akkor is iszonyúan rövid, ha kijártuk kitűnő eredménnyel az összes iskolát, ha elolvastuk az összes könyvet, láttunk minden festményt, séróból lejátsszuk az összes toplistás számot. Pláne rövid, ha moziban ücsörögve szereztük. Izgalmassá, valódi téttel bíróvá éppen onnan válna, ahonnan már csak mi következünk.

A Szuez Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Gulyás Gergely: A KDNP nem fog egy EP-frakcióban ülni a Tisza Párttal

  • narancs.hu

Erről a miniszter a kormányinfón beszélt, ahol a kommunista rémuralomhoz és a Rákosi-korszakhoz hasonlította az Európai Unió Bírósága ítéletét, melynek értelmében 200 millió euróra büntették hazánkat, mivel nem tartota be a bíróság egy korábbi, menekültügyben hozott ítéletét.