Nyilván nem szabad vagy nem érdemes Hollywood és a nagy magyar nyomor (mint hungarikum, Róna utcai hungarikum) kézfogójáról beszélni, csak hát a megerőszakolt kisleányért vett bosszú sztorijához annyira hozzánőtt - most a hasamra ütök - a koszos atlétatrikóban dohányzó, borotválatlan Kiefer Sutherland képe, hogy nem is nagyon akaródzik szabadulni tőle. Persze ha elemi bosszú kell egy filmbe, legyen alapos az indok - s mintáink aligha szerezhetők be otthonról. Az amerikaiak sem lehettek evvel másként, bár a mozidramaturgia - valaha, egyszer régen - alapulhat(ott) irodalmi emlékeken is; mindenesetre a tabloid sajtó közlései Hollywood honi büdzséből is hozzáférhető ihletforrásaiba mártva legtöbbször mozgóképes publicisztikát szülnek, igyekvőt és laposat - e téren továbbra is a betű a megbízhatóbb médium.
Mátyássy Áron fődíjnyertes filmje a sós kútból kivétel és a kerék alá tétel közti pár napos utat járja végig, s kicsit tovább is megy. Pár napos, de erősen napsütéses út az övé; állandóan kinn vagyunk az udvarban, a réten, az utcán vagy a kocsma előtt - s a természetes fények komoly próbatétel elé állítják a hangulatfestő erőt. Nevezhetjük ezt egyformán joggal kihívásnak vagy alacsony költségvetésnek; sőt, ha nagyon akarnánk, még a Dogmát is belekeverhetnénk a bűncselekménybe.
Priskin barátunk, a hős mára kihalt népi mesterkedést űz, csendes, magának való szoljankázással (arch. am.: benzincsempészet Ukrajnából) pergeti a keleti végeken amúgy is ólomlábon tántorgó időt - történelmi a film, az alig múltban járunk. Van hozzá egy "autista" lánytestvére (mérsékelten ritka hazai mozidarab), s valami csajozás is kinéz: nincs rá sok esély, de úgy megyünk neki, mintha ez lenne az igazi. Biztos, ami biztos, Mátyássy megmutatja a nem igazit is: a kettő között a döntő különbség, hogy az egyiket meztelenül, a másikat ruhában csinálják (találják ki, melyik melyik). Különben minden oké, sör-feles, csak Eszter néha Priskin idegeire megy, de elmúlik neki. Már az eddig elmondottakba is beletörött néhány magyar film bicskája, pedig ez még csak a sós kút.
De az Utolsó idők szereplőit az alkotók még a kerék alól is kiveszik, hogy lőjék le őket a törökök. Mert nem elég a mindennapi betevő nyomor, Esztert valaki még meg is veri, meg is erőszakolja. Kérdés persze, hogy ez nem véletlenül a napi ügymenet része-e azon szörnyű, vad vidéken, brrr.
Most mit kerülgetjük? Mátyássy Áron szándékait tekintve nyilván megkérdőjelezhetetlen első filmje azon a jócskán kitaposott úton jár, amin a fél, de inkább a háromnegyed magyar filmgyártás tolong, nem is út ez, inkább futószalag: mélyen együtt érző, de száz százalékig keresett, kiagyalt (értsd a bevezetőben említett két forrásból merített) művek az alacsonyabb néposztályokról. Az eredeti élőhelyén felkeresett, s különböző kunsztokra bírt szoljankázó (pláne nyolcadik kerületi szerencsétlen) a kezdetekben még hálás alany lehetett (gyakran hallott híresztelések Szomjas és Grunwalsky korai dolgait említik - szerintem elfogultan), de mára egészen biztosan lerágtak a csontjáról minden húst és inat, de még a porcogót is.
Mátyássy Áron műve persze rendes kis első film, de még az sem biztos, hogy ha majd pályája egyik magaslati pontjáról egyszer visszatekint, ez lesz a 0 kilométerkő. Ám az, hogy a filmszemlén az Utolsó idők lett a fődíjas (Arany Orsó - adjatok egy kanalat!) mű, nos, az kifejezetten rossz hír. Vagy kenjük csak az egészet a zsűrire?
A Budapest Film bemutatója
