Akkor született, amikor Petőfi, és úgy halt meg, mint Moliére - valami mégsem stimmelt vele, de lehet, hogy bennünk - miszerint a világban, az egész világban - volt a hiba. Egyik lehetőség sem bizonyított teljesen, hiszen Varga akkora tehetség, olyan kiváló futballista volt, hogy akik nem látták, azok is áhítattal emlegetik játékát, például ollózásait, mintha valóban olyan lett volna, aki akkor is ollózik, amikor más mást csinálna. Másfelől - legalább most tiszteljük meg anynyival, hogy szembenézünk a tényekkel - nem vitte semmire. Semmire? Legenda lett már életében... Hovatovább aktív játékos korában.
Persze az mindenképpen túlzás, hogy nem vitte semmire, a hatvanas évek első felében volt néhány kimagasló szezonja a Fradiban, úgy lett az ország vunderkindje, hogy iszonyú magasan volt a léc - a szurkolói szívekben a Puskás helyén konyhakéssel vagy még inkább dzsidával vágott rést kellett betöltenie. Mind a kellő játéktudás, mind a kellő magányosság megvolt benne e lehetetlen küldetéshez. Mármint a Puskáshoz méltó játéktudás, s a magyar drukker (= ember, polgár, férfi) magárahagyatottság-érzetéhez méltó örök kirekesztettség, dacos félrehúzódás. Előbbiben alig is, utóbbiban teljesen kifutotta magát.
A mondott küldetést ráadásul csak nehezítette, hogy az aranycsapat világgá futása után a legtávolabbról sem nullázódott le a magyar foci. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a következő évtizedben, a hatvanas években is vita nélkül ott volt a világ élvonalában, s éppenséggel csodagyerekekben sem volt hiány, Albert Flórián 17, Bene Ferenc 18, Farkas János 19 évesen került be a válogatottba - mind világválogatottak lettek, Albert egészen az Aranylabdáig jutott 1967-re (mely kitüntetés máig is az európai labdarúgás legrangosabb egyéni díja).
A magyar foci végzete 1969. december 3-án Marseille városából indult hosszú útjára (világbajnoki pótselejtezőn Csehszlovákia-Magyarország 4:1), és máig is rója egyre szűkülő köreit. Albert már nem volt ott, hisz azon a nyáron (Koppenhágában, június 15-én) a lábát törte épp ezen selejtezősorozat korábbi állomásán - mely törés voltaképpen a pályája végét is jelentette, a hosszan elhúzódó felépülése után a kezdőkörben vicces benyögéseivel és csípőre tett kezével sértetten feltűnősködő Császár már a szórakoztatóipar másik ágának (cirkusz) mércéjével mérettetett. A méretes decemberi zakó pedig az egész generáció kudarcos búcsúját jelentette Mészöly Kálmán sokat emlegetett megjegyzése szerint: "a mi időnk lejárt" - ő speciel 28 éves volt akkor.
S milyen érdekes, a velük egy generációhoz tartozó (náluk egy-két, max. három évvel fiatalabb) Vargának ekkor kezdődött, kezdődhetett volna csak igazán.
Ekkor, pontosabban pár nappal később, 1970-ben léphetett pályára - kétéves eltiltás után - Nyugaton. Ami akkoriban sem volt épp mindennapos magyar focistáknak. Varga ugyanis, az ördög tudja, miért - sokszor volt sérült, akkor futott be, amikor Albert már menő csávónak, afféle vezérnek számított a Fradiban - 1964-től a '68-as mexikói olimpiáig mindössze egy tucatszor volt válogatott. Mexikóban aztán lelépett, mint a szél, noha állítólag nagyon vigyáztak rá - de a szoros emberfogás a pályán sem nagyon zavarta. Sportnyelven: faképnél hagyta üldözőit - állítólag New Yorkból hívta fel Lakat Károlyt, a csapat trénerét, hogy jól van, de inkább disszidálna. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy aztán a fiúk szemrebbenés nélkül megnyerték az olimpiát, Szűcs Lajos góljával a döntőben a bolgárok ellen. Persze az olimpia fociban akkor még afféle komcsi vircsaft volt, amatőr játékosok vehettek csak részt rajta, s a hülye nyugatiak meg brazilok meg mindenkik komolyan is vették (de ha ennyi sem lett volna elég, a mieinknek Salvadort, Ghánát, Izraelt, Guatemalát és Japánt kellett lezúzni, míg végre farkasszemet nézhettek a sopszkapusztítókkal - Ghánával például remiztünk). Varga a start előtt két nappal pattant meg... Amit a magyar propaganda ki is használhatott volna, ha nem a mélységes kussolás lett volna az ilyes balesetekre adott zsigeri válasz fentről. Varga így inkább csak el lett egyszerűen felejtve.
Annyira azért nem, hogy két év eltiltást ne intéztek volna el neki a szabad munkaerő-vándorlás későbbi nagy barátjánál, a FIFA-nál. S amikor végre megjelent a Hertha BSC dresszében a pályán, akkor a magyar nyilvánosság megtudhatta, hogy az a helyzet, hogy az NSZK presztízskérdést csinál abból, hogy Nyugat-Berlinnek a nyugatnémet bajnokságban folyamatosan jól szereplő csapata legyen, afféle kirakatpolitika okán, hisz Nyugat-Berlin nem is az NSZK, az csak olyan izé. Ezér' tömik a Herthát államilag rengeteg lóvéval, s gyűjtik oda a bolygó futballpályáinak söpredékét, értsd Vargát. De tolta ott egy másik magyar csávó, Gergely nevezetű is, vele keveredett Varga pár év múltán (1972-ben egy Braunschweig elleni meccs kapcsán) valami ordas bundabotrányba, amiért örökre eltiltották - nota bene a Fradi 1971-ben (december 8-án) úgy legyalulta 5:2-re ugyanezt a Braunschweiget a Népstadionban, mintha itt se lettek volna.
De Varga fellebbezett, perelte a szövetségi bíróságnál a labadarúgó-szövetséget, s nyert: újabb kihagyás után játszott még az Aberdeenben, leigazolták a Barcelonába távozó Cruyff helyére az Ajaxba, de az 1973-74-es "vendégszereplés" sem hozta meg azt, ami akkor már végleg tűnni látszott, a tehetségének kijáró pozíciót a futball Olimposzán. Aztán vissza az NSZK-ba, de pont a Dortmundba, ahol az az Otto Rehhagel lett épp az edző, akivel játékoskorából voltak súlyosabb elszámolnivalói (s aki évtizedek múlva nyélbe ütötte trénerként a "görög csodát"). Aztán még tán a Gent, már ha az egy csapat egyáltalán. S vége.
A rendszerváltás után Varga Zoli hazajött, némi akcentust, és - legalábbis retorikai szinten - némi "nyugati hozzáállást" hozván tékozló fiúi bőröndjében. Kis ideig edzői működésétől várták sokan a megváltást, nem is csak a Fradiét, de az egész dögrovásra kúrt magyar fociét, még az is lehet, hogy az egész keserves magyar életét.
Mert mi az ilyeneket szeretjük, a tékozló fiúkat, Toldi Miklós és Kukorica Jancsi tehetséges, ám valahol mégis elfuserált unokáit. Akik olyanok, mint mi vagyunk, vitán felül a legjobbak lehettek volna, ha... Mindazonáltal, ha a forintos labdákat s leheletfinom cseleket valahol a másvilágon még lajstromozzák, Varga Zoli, aki szilveszterkor született, mint Petőfi, és úgy halt meg, mint Moliére (a színpadon/ focipályán), most ott révbe ért. Nevét immár tényleg Puskás Öcsivel emlegetik, pályára lép a Szovjetunió ellen, s bevarrja Jasinnak, a közönség őrjöng, a konesszőrök csettintenek, nézd, nézd, az ott Varga Zoli, a magyar zseni... Az elveszett fiú.
