A magyar filmesek sík idióták. Nekem tetszik, ízlelgetem még egy kicsit: a magyar filmesek tök hülyék. S bátran menjünk csak bele a részletekbe is: tehetségtelenek, minden elvtelenségen túl is megalkuvók, ellenben teljesen el vannak szállva maguktól, viszont még nagyon rondák is - még az ág is őket (ki mást?) húzza. Mivel mindezt nem én állítom róluk, hanem Sára Júlia, nem is tudom, mit keresek itt. Mit tudok, mit akarok, mit lehet ehhez még hozzátenni?
Nos, rossz hírem van. Alighanem az, hogy Sára Júlia vélhetően téved - bár ebben sem lehetünk egészen biztosak, lévén egyelőre csupán annyi látszik teljesen tisztán, hogy mondott állításait ezúttal nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítania. Vagy elhiszem neki bemondásra, vagy megnézhetem magam, s marad a kínzó őrlődés, hogy most végül is mi van velük: a filmesekkel. De még ha nem is esne nehezemre elhinni a dolgot, hiszen Sára Júlia csak tudja, végtére is ebben nőtt föl, ezt a közeget ismeri, nyilván mint a tenyerét, s én már azért is őszintén hálás vagyok, hogy egy magyar film végre nem a nyóckerben játszódik, nos, akkor sem vagyok sokkal beljebb, hisz mindezt megtudhattam volna abból is, ha egy tőmondatban fölírja egy táblára.
S ez is csak abban a - valljuk be, minimális életszerűségű - esetben számítana, ha engem vagy bárkit ezen a világon (a hozzátartozókat és az üzletfeleket leszámítva) érdekelne egy szemernyit is, hogy mi van ővelük, milyenek a filmesek - már hogy amúgy milyenek (a vásznon kívül). Mutassa a filmjét, a magánügyeit, szakmai kínlódásait, kedves szaktársait pedig hagyja a ruhatárban. Azt sem állíthatnám, hogy az különösebben viszketne, hogy valaki újraértelmezze nekem a 8 és felet. S egy esetleges önvallomás híre sem hozna túlságosan lázba. Nagyon sokat kell ugyanis nyújtani ahhoz, hogy érdekes legyen, vagy valamit is számítson, kinek ki volt a mestere, s kik a hátramozdítói, és milyenek a fotelok valamelyik Róna utcai kisvetítőben. Milyen művészi és megélhetési nehézségekkel kellett szembenéznie egy mai alkotónak. Ki nem jobb sorsra érdemes ebben a cudar világban? Egyáltalán vigye már innen valaki ezt a mikrokozmoszt.
Sára Júlia ilyenformán - ahogy mondani szokták - kemény fába vágta a fejszéjét, amikor új (54 perces) tévéfilmjét egy ígéretes tehetségű magyar filmrendező új filmje körüli kenykődésnek szentelte; feltételezhető szándékai szerint iróniával, de távolságtartás nélkül, viccesen, de mégis elég szomorú hangulatban. Ám megette a fene a szomorát, ha még a legalapvetőbb állítását, miszerint hőse valóban egy reményteli filmrendező, csak az adott szavára kell elhinnünk. De még milyen szavára, ha konkrétan egy mackófölső közli ezt a nézővel. Ez a csávó a mackófölsősök közül való (soroljam őket az "életből"?), tehát ügyes gyerek.
Sára mondandójához, miszerint még a szar is ízetlen a Róna utcában, számos ilyen ruházkodásbéli megfigyelést, ám gyakorlatilag zérus okot és összefüggést rendelt; bajban is vagyunk, amikor a filmje műfaját próbáljuk meghatározni: ha lenne a Blikknek (nyilván nincs) publicisztika rovata, abban lennének ilyen írások. Valahonnan ismerősek, érdektelenek és harsányak, sok vitatható értékű közhellyel. Eszerint viselkednek színészei is, a főhősi státuszú kisművészt Trill Zsolt úgy adja, mintha a kamera mellett állna egy asszisztens, akinek a feltartott táblácskájáról olvasná a szöveget. Régebbi versenyzők pedig jól bevált eszközeiket állítják csatasorba az efféle esetlenségek kiküszöbölésére - kedvencem az, amikor Kern az ügyeskedő, élelmes magyar producer szerepében megmondja, hogy milyen tizenkét szerecsen háttértáncosa lesz az éneklő színésznőnek - emlékeznek önök a méltán népszerű művész vasedényes vagy taxis kabarétréfájára? Szombat este emlékezni fognak.
Ugyanakkor a mozgóképes publicisztika tagadhatatlanul létező műfaj, de még azok is beleálltak vele a földbe, akik hajlamosnak mutatkoztak gondolkodni. Sára nem ambicionálja egyáltalán az ilyesmit - ez általában hasznára szokott válni a filmeknek. Ugyanakkor elmulaszt a helyébe hangulatfestő erőt feccölni, ezért aztán kínosan érdektelen is marad a hozzászólása az "ilyenek vagyunk" kérdéskörhöz.
Sajnos a film akkor sem válik egy centiméterrel sem relevánsabbá, amikor az alkotó beijeszt, hogy vigyázz, amit látsz, az lehet, hogy kulcsfilm - valami olyasmi, aminek köze van mai viszonyainkhoz, társadalmunk létező és közismert figuráihoz. Vagy esetleg mindezek szabad felhasználásával fogalmaz meg - úgy nagy általánosságban - véleményt, valami sokakat érdeklő dologról. Netán összegyúr és idézőjelbe tesz.
Elmesélek egy jelenetet, pezsgőfürdő vagy dzsakucci a helyszín, Kern András és Koltai Róbert gatyában táncol a vízben, köztük egy kis vörös sztárjelölt lubickol, még Kata is (Gáspár), az istenadta. Koltai amerikás magyar progyúszört ad, azt mondják, annyi a pénze, hogy megvehetné a Hortobágyot. Most akkor lefordítsam mindezt? Mi a fenének? De hogy ennél azért némileg árnyaltabbak vagyunk, az is bizonyítást nyer hamarost; megtudjuk, hogy a producer valaha még besúgó is volt, jelentett... És itt a dolog sajnálatosan a maga támasztotta szerény televíziós publicisztikai igényeibe is belebukik - állítás vagy minimum közlendő hiányában. Azon például nyugodtan el lehetne merengeni, hogy biztos-e, hogy akár a legsikeresebb amerikás magyarnak lehet-e annyi pénze, hogy megvegye a Hortobágyot, még ha az csak képes beszéd is. Nem inkább arról van-e szó - kinn, az életben -, hogy olyan olcsón adjuk az összes hortobágyunkat, hogy mindenféle idetévedt lézengő mellényzsebből kifizeti. Nem mintha pont ez hiányozna ebből a filmből.
Nem mintha bármi is hiányozna ebből a filmből.
Sőt, ez a film egyáltalán nem hiányzott. Csak így az a baj, hogy azt az egy szem állítását sem fogadhatjuk el. Jaj, de akkor a magyar filmesek nem is teljesen idióták?
Adja a Duna Tv 29-én, szombaton, 20.30-kor
