Váradi Balázs

A nyárutón pár hétig boldog-boldogtalan azzal szórakozott, hogy elosztotta Magyarország lakosságszámát (kifinomult gazdasági lapok egyenesen a GDP-t) olimpiai érmeink számával. A művelet végén pedig leggyakoribb, legalább hetven éve ismételgetett politikai közhelyünk bukkant fel rendre: lám, kis ország vagyunk – és mégis! Lehagytuk az egész világot!

Az igennel vagy nemmel megválaszolhatóra formált kérdést a szavazók egyszerű többségével eldöntő titkos népszavazás a közvetlen tömegdemokrácia működésének legtisztább formája. Ha az a résztvevők közösségére vonatkozóan katasztrofálisan rossz eredményt képes produkálni, mint írja és mondja most szinte minden tollat fogó kéz és beszélő fej a britek kilépéséről, akkor lehet, hogy magával a szavazás intézményével van a baj?

Csak aki egy szerzetesi cellában töltötte az elmúlt napokat, az nem tudja, hogy Barna Illés híres gödöllői cukrász 50 éve változatlan technikával működő üzletébe – egy feljelentés nyomán – három hete kiszállt a járási hivatal, és olyan költséges változtatásokat írt elő a 78 éves mester számára, amelyek további cukrászkodását – Illés bácsi saját bevallása szerint – ellehetetlenítenék.

„Lopok, de közben teszem a dolgom” – valahogy így fordíthatjuk Paulo Maluf brazil képviselő, volt kormányzó és polgármester elhíresült szlogenjét, mely az újraválasztását eredményezte. (Sokáig az Interpol is körözte.)

Most, hogy legjobbjaink kelnek a kolbász és az abált szalonna védelmére s adnak csattanós válaszokat bizonyos egészségstatisztikai elemzésekre (a földművelésügyi minisztertől egyik kedvenc költőmig), s e válaszok a „nagyapáink ittak és szalonnát ettek szalonnával, mégis száz évig éltek” dacától a „valamiben meg kell halni” rezignációjáig ér, vessünk egy pillantást a megszégyenült támadóra, a WHO-ra is.

A menekültválság okán megint bejárta az internetet a következő, Tony Benn néhai munkáspárti politikus szájába adott idézet: „Azért tanulságos, hogyan bánik a hatalom a menekültekkel, mert kiderül belőle, hogyan bánna mindannyiunkkal, ha azt hinné, megúszhatja.”

A bulvársajtó, majd nyomában a tulajdonos fővárost képviselő főpolgármester súlyosan felzúdult, amikor kiderült, hogy a BKK vezetése nem a cég saját tárgyalójában, hanem a Börzsönyben (!), egy wellnesshotelben (!!), összesen vagy 400 ezer forintért (!!!) dolgozott egy hétvégén át. Az adófizetők pénzén! Remegett a felháborodott tarlósi hang, gurultak (vagy majdnem) a felelőtlen fejek.

Emlékszünk-e még Bokros Lajosra, a régire, a húsz év előttire, aki bajszára tűzte a békétlen egyetemistákat, maga írta meg programját, és aztán inkább vette kalapját, de meg nem alkudott?

A magyar közpolitika mostanában nemcsak csüggesztő, de végtelenül provinciális is. Amikor azt próbáljuk bemutatni és megérteni, mi zajlik körülöttünk, alaptörvényestül, stadionostul, hajléktalanüldözésestül, áfacsalásostul, hajlamosak vagyunk kézlegyintéssel elintézni azokat a körülményeket, amelyek éle­tünk színterén, ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren kívül esnek.