„A helyzet megoldásának kitalálása, módja és kivitelezése nem feladatunk” – írták az Uber betiltásáért Budapest centrumában tüntető taxisok. Könnyű kinevetni őket: a saját maguk által az utasok kárára kilobbizott hatósági ártól és szabályoktól gúzsba kötve hadonászó, a technológiai haladás elleni fellépésért kiáltó tiborci gesztusuk inkább komikus, mint arcpirító.
De egyvalamit tudtak a taxisok. Közösen föllépni.
Ahol az LMP négy éve elbukott a népszavazási aláírásgyűjtésével, ahol az ellenzéki mikro- és minipártok a diktatúrát lehetővé tevő alkotmánymódosítás ellen néhány száz tüntetőt tudtak kivinni a Kossuth térre, ahol a tanárok (egyelőre?) akkor sem sztrájkolnak, ha késve kapják a fizetést, és az iskolájuk a fénymásolót se tudja megjavíttatni, ott pár száz taxis ripsz-ropsz megbénított egy fél várost és elérte, hogy a hangját meghallja a kormány.
Hiába retrográd és káros szerintem, amit követelnek – tudnak valamit, amit a NER ellenzéke (talán a korai Milla, a netadó elleni tüntetés szervezői és a vonuló egyetemisták aktivistái kivételével) hat éve hiába próbál elérni. Ismerik a collective action titkát.
Mi kell ahhoz, hogy egymástól elszigetelt egyének, vagy akár egyes vállalatok, amelyek egyenként ki vannak szolgáltatva a kormánynak vagy a törvényhozásnak, ne egyéni reakciókat adjanak (morgolódás, kivándorlás, csalás, pályaelhagyás), hanem olyan közös kereteket hozzanak létre, amelyek segítenek sok hasonló helyzetű érintettnek csak együtt végrehajtható reakciókat – tüntetést, bojkottot, sztrájkot, blokádot, forradalmat – produkálni?
Tudományos keretben a választ először a közösségi választások elméletének (public choice theory) egyik alapműve, Mancur Olson 1965-ös, 1997-ben magyarul is megjelent A kollektív cselekvés logikája c. könyve rakta össze.
Az, hogy sokaknak együtt érdeke a közös fellépés, még ha az a résztvevőkre költségeket, feladatokat ró is, nem jelenti feltétlenül azt, hogy egyénenként ne lehetne vonzóbb a meghúzódás, vagyis a „potyázás” (free-riding), mint a költségeket vállaló részvétel. Ha pedig mindenki potyázni próbál, elmarad a közös fellépés és maradnak az egyéni menekülő utak.
Mennyire elterjedt, és kit érint a politikai valóságban ez a játékelméletből jól ismert csapda?
Ha a közös haszon egy szűk, stabil, jól definiált kört érint csupán (például egy iparág kéttucatnyi cégét), viszonylag könnyű megszervezni a csoportot, közösen kidolgozni az együttműködés feltételeit, és kitalálni, hogyan lehet megbüntetni azokat, akik megpróbálnak kibújni a közös fellépés költségei alól. Ha például az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesületének 25 tagvállalata közül valamelyik el akarná bliccelni a tagdíjfizetést, a többieknek rengeteg módjuk lenne a potyázót a helyes útra téríteni.
Ennél tágabb körnél már nehezebb fenntartani az együttműködést. Vajon egy magántaxist mi tántoríthat el attól, hogy amíg kar- és versenytársai az ő érdekét is képviselve blokáddal tiltakoznak az Uber ellen, ő inkább a város másik végén utasokat szállítson?
Nos, az Andrássy–Bajcsy-kereszteződést lezáró bojkottot először is igen ügyesen tervezték meg: a belváros érintése nélkül nehéz Budapesten A helyről B-be jutni, és a blokádot fenntartóknak biztosan feltűnt volna a sztrájktörő kolléga sárga kocsija. Másrészt a rádió a taxiban igen olcsóvá teszi, hogy elterjedjen a hír, ki a szemérmetlen potyázó – ha pedig már mindenki ismeri a rendszámát, lesz alkalom a leszámolásra később. A többi taxis, vélném, meg tudja keseríteni a sztrájktörő kolléga életét. Így hát a budapesti taxisok, hiába vannak sokkal többen, mint a gyógyszergyárak, a felismerhetőség, az olcsó kommunikáció és a potyázás megakadályozására is figyelemmel megválasztott tiltakozási metódus – a belvárosi útlezárás – kombinációjával fenn tudják tartani a kollektív cselekvést.
De mi a helyzet a még sokkal szélesebb csoportok, például a pedagógusok esetében, ahol a kommunikáció a tantestületek között nehézkesebb, a tüntetésben, tiltakozásban, sztrájkban való részvétel egyéni költsége pedig (a fenntartó Klik vagy a tőle rettegő igazgató vagy akár a helyi többség haragja és büntetései miatt) a túlnyomó többségnek sokkal nagyobbnak tűnik, mint a plusz egy résztvevőtől várható pluszhaszon?
Ha a politológus-közgazdász lemond arról, hogy a túl nagy létszámú és CB-rádióval sem rendelkező társadalmi csoportok sikeresen megszerveződjenek, akkor „nem segíthet rajta, csak a pszichológus!” Ha nem is Dr. Bubó, de a téma lélektanra koncentráló kutatói, mint például Martijn van Zomeren, Tom Postmes és Russel Spears, igen. A szerzők remek tanulmányban fejtik ki (Toward an Integrative Social Identity Model of Collective Action, Psychological Bulletin, July 2008.), hogy az olsoni költségek és hasznok valamennyire szinte mind szubjektívek: mekkora áldozat, ha cserben hagyom a többieket? Mekkora a diadal, ha győzelemre jut a közös mozgalmunk? És mi segít abban, hogy az együttműködés hasznát nagyobbnak, az árát kisebbnek lássák a csoport tagjai?
A szerzők a pszichológiai szakirodalom nyomán három fontos változót azonosítanak. Az első: annak az érzésnek az erőssége, hogy kibabráltak az illetőkkel (perceived injustice). A második: az abba vetett hit intenzitása, hogy a csoport közös fellépése olajozott lesz és eléri célját (group efficacy). A harmadik pedig annak az érzésnek az erőssége, hogy az illető valóban a szervezkedő csoporthoz tartozik, a csoport része az ő önazonosságának (politicized identity).
Vajon lehet-e ezeken változtatni? A tanároknál maradva: fel lehet-e korbácsolni a felháborodást a Klik tehetetlensége és az általa okozott sérelmek miatt? S lehet-e úgy működtetni az alakuló tiltakozás szervezeteit, olyan célokat megfogalmazni és eszközöket választani, hogy a résztvevők úgy érezzék, hatásos lehet, amihez csatlakoznak? Van-e módszer arra, hogy az ingadozók, a peremen állók, hogy a portástól a rendszergazdáig, a gyerektől a szülőig mind úgy érezzék: ők is részesei ennek a közösségnek?
A válasz: igen, lehet, és igen, vannak. Az aktivistáknak, szakszervezeti vezetőknek ehhez kell elsősorban érteni: hiszen ezek nélkül nem lesz meg a közös fellépésből fakadó politikai erő. Hiába gondolják a fellángolt pedagógus-mozgalom régi és új szervezői – szemben a taxisokkal, felelősen –, hogy „a helyzet megoldásának kitalálása, módja és kivitelezése” az ő feladatuk is, hogy új törvényt kellene írniuk s meg kell tervezniük egy jobb oktatási rendszert – ma még nem ez van napirenden.
S amíg a pedagógusok hathatós kollektív cselekvését nem sikerül annál tartósabban beüzemelni, mint ami egy esernyős tüntetéshez elég, terveik álmok maradnak csupán.
