Váradi Balázs: Csak semmi politika!

A méret a lényeg

Egotrip

A nyárutón pár hétig boldog-boldogtalan azzal szórakozott, hogy elosztotta Magyarország lakosságszámát (kifinomult gazdasági lapok egyenesen a GDP-t) olimpiai érmeink számával. A művelet végén pedig leggyakoribb, legalább hetven éve ismételgetett politikai közhelyünk bukkant fel rendre: lám, kis ország vagyunk – és mégis! Lehagytuk az egész világot!

De valóban kis ország vagyunk-e? Mi van, ha nem? És ha igen? Baj-e, akadály-e, amit le kell küzdeni? És hogyan?

Először is nyugodtan tekintsünk el a történelmi véletlenek teremtette icipici adóparadicsomoktól és operettállamoktól, San Marinótól Andorráig és Liechtensteinig. Ezek a helyek annyira kicsik, hogy gazdasági, katonai, politikai szempontból nem vagy alig játszanak. Aztán tegyük zárójelbe a földrajzi és a történelmi patthelyzetekben keletkezett néhány százezres országokat is, mint Izland, Málta és Luxemburg. Ezek már valódi országok, de joggal mondhatják magukra, hogy kicsik.

Ha ezek után vesszük szemügyre a világ és Európa ranglistáit, akkor is arra jutunk, hogy nem vagyunk kicsik. Még az EU-n belül is bőven vannak komolyan vehető, s a lakosságszámot tekintve nálunk kisebb országok: Svédország, Finnország, Dánia, Írország, a szomszédos tagországok többsége vagy a baltiak. Bár a vásárlóerő paritáson számolt GDP-ben mérve az első néhány beelőz, Írország és Finnország még így is nagyjából akkora, mint mi.

Ha nem esnek szét, és a politikai intézményeik is működőképesek maradnak, ezek a méretüket tekintve Szlovéniától Belgiumig terjeszkedő államok, köztük Magyarország is, komoly játékosok; a világ durván 200 országa közt a középmezőnyben vannak. S hogy miben áll a komolyságuk? A határaikat a kisebb fenyegetésektől meg tudják védeni; még tán pár vadászrepülőre is futja. A nekik kiszolgáltatott kisebb hazai vállalatokra és fogyasztókra vonatkozóan saját fiskális politikát tudnak vinni. Kisebb vállalataik életét jól-rosszul elszabályozgatják, s ezeket a szabályokat be is tartatják. Ha akarják, saját valutát is tudnak üzemeltetni, meg pár tucat követséget a fontosabb országokban, s hasonló méretű országtársaikkal jól elalkudozgatnak erről-arról.

Parttalan önlekicsinylésünk tehát alap nélküli – rendben, idáig eljutottunk. De nem vagyunk nagy állam sem, mint volt egykor az Osztrák–Magyar Monarchia. Nem a legnagyobb hajóosztályban versenyzünk, hisz vannak a világon 30, 50, 100, sőt, még annál is többmilliós lakosságú államok is.

De mi az, amire a magunkféle közepes országok már nem képesek, amiről méretük miatt lemaradnak, s amit a nagyok, az Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország megtehetnek?

A közepes országok aligha tudják valamely erősebb katonai agresszorral szemben magukat megvédeni, vagy a katonai beavatkozás fenyegetésével más, nem törpe országokkal szemben bármit elérni. Nem tudnak más nagy országokkal vagy országcsoportokkal a saját szempontjukból különösen kedvező külkereskedelmi megállapodásokat kötni. Nem tudnak a hazai költségvetésben érezhetetlenül kicsi tételekkel, mint támogatásokkal nemzetközi célokat követni. Nem tudnak dacolni a globális gazdasági visszaeséssel. Nem tudják elkerülni a nemzetközi nagyvállalatokkal, különösen a helyhez nem kötöttekkel szembeni fiskális kiszolgáltatottságot, nem tudják őket tisztességes adófizetésre kötelezni. A saját határaikon belül ezek az államok nem tudják polgáraik többségének a szabad mozgás érzését nyújtani – ehhez határaikat teljesen átjárhatóvá kell tenniük. Nem képesek arra sem, hogy polgáraik számára a liberális állam nyújtotta szabadságjogokat úgy garantálják, hogy azt maguk a hazai politikusok is megváltoztathatatlan adottságként fogják fel.

Vajon mennyire fontosak ezek a funkciók?

Mikor mennyire. Olyankor, amikor nem leselkednek tankok százai a határ túloldalán, amikor nem omlik össze a globális bankpiac, az effajta közepes méretű állam – melynek még úgy, ahogy működőképes alkotmánya is van – elketyeg csöndben. Különösen, ha nem függ ezer szállal a külgazdaságtól és a nemzetközi vállalatoktól (vagy sakkban tudja őket tartani). Az, hogy útlevél és vízum kell a dél-tengeri nyaraláshoz vagy a magashegyi síeléshez, még nem a világ vége.

De ha baj van – mondjuk, jönnek az oroszok, vagy jön a válság, hogy mást most ne is fessünk a falra – a közepes országot úgy emeli fel és vágja földhöz a forgószél, ahogy a nagyot nem tudja sosem.

Ráadásul ez a sérülékenység nemhogy múlna, de csak növekszik. A mind több szálon összefonódó világgazdaságban egyre fontosabbak a kereskedelmi megállapodások, és egyre nehezebb megállítani a gazdasági visszaesést az országhatároknál. Egyre több olyan résztvevője van a gazdaságnak az Ubertől a Google-on át az Apple-ig, amelyek a virtuális térben cikázva úgy követik a gazdasági szabályokat, és ott adóznak, ahol nekik a legjobb. És azt is egyre nehezebb az emberekkel megértetni, hogy csak speciális engedéllyel mozdulhatnak országuk határain túlra.

A magukban megoldhatatlan feladatok fenti listáját a közepes méretű országok, ha nem rendelődtek valamely nagy állam alá (vagy egy elvesztett háború nem lökte oda őket), kétféleképp próbálják kezelni: nemzetközi megállapodásokkal, szerződésekkel és szövetségekkel (mint a WTO és a NATO), és/vagy a részvétellel közös föderális államalakulatokban.

Mindkettő mellékhatásokkal jár. Az első fő hátulütője – azon túl, hogy ezen alkuknak eleve megvan a maguk ára –, hogy a megállapodásokat a végén esetleg mégsem tartják be; pontosabban az erősebb fél nem tartja be. Erről mostanában a szomorú ukrán kormány tudna sokat mesélni, a kezében a területi épségét garantáló 1994-es Budapesti Memorandummal. A második megoldás hátránya pedig az, hogy az ország feladja szuverenitása egy részét, és kiszolgáltatja magát a közös (a kormánya és polgárai által természetesen befolyásolható) döntéseknek. Magyarország tagsága az Európai Unióban valahol a kettő között található: az unió, mely formálisan országok közötti szerződéseken nyugszik, de facto gyönge föderális állam. A kérdések tehát a következők: mennyire járunk jól ezzel? Betartják-e a többiek, amit ígérnek? És megpróbálnak-e olyasmit ránk erőltetni, amit mi nagyon nem akarunk?

Az államunkat vezető politikusok egyik dolga épp az lenne, hogy ebből a sokismeretlenes feladványból – ügyesen sasszézva, alkudozva, szövetségeket kötve, konfliktusokat is vállalva – kihozzák a maximumot az ország polgárai számára. Most az egyik serpenyőben ott van mindaz, amit az EU nyújthat nekünk – az Apple megadóztatásától a Törökországgal kötött (olyan, amilyen) megállapodásig. A másikban pedig az az igény, hogy a határok nélküli föderációfélében ne lehessen olyan menekültügyi kompromisszumot elképzelni, amelyben egész országok tagadják meg azt, hogy a lakosságuk néhány tízezrelékét kitevő bevándorlót befogadjanak.

Félretéve minden értéket és minden erkölcsi megfontolást, pusztán az országok közötti hoci-neszéből kiindulva – ebből csak annak jöhet ki október 2-án észszerűen a „nem” szavazat, aki óriási, minden mást árnyékba borító nemzeti veszélynek lát néhány száz, esetleg néhány ezer talán nálunk letelepedő szírt vagy líbiait. Vagy aki az óriásplakátok hatása alatt elfelejtette, hogy mi mindenre szorulunk rá – azért, mert akkorák vagyunk, amekkorák. Nem kicsik. Közepesek.

Neked ajánljuk