Az Egészségügyi Világszervezet különböző testvéreivel, az ILO-val (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet), a FAO-val (Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet), az ITU-val (Nemzetközi Távközlési Egyesület), és persze a Valutaalappal és a Világbankkal az ENSZ egyik szakosított szervezete. Ha az ENSZ lenne a világkormány, ezek lennének a minisztériumai. Az ENSZ persze minden, csak nem világkormány – de vajon mit csinál a WHO nagyjából 8000 alkalmazottja a szervezet nagyjából négymilliárd dolláros költségvetésből? Dolguk-e, hogy az azbesztet, a dohányt, a túlzott testzsírt, a napfényt, az alkoholt és a tunyaságot is tartalmazó, Prévert-versre emlékeztető rákveszélyes rémlistájukhoz hozzácsapják a lókolbászt és a disznósajtot? Higgyünk-e nekik, vagy inkább a miniszterre, az alanyi költőre és a saját étvágyunkra hallgassunk?
A WHO hagyományosan országokon túlnyúló, közvetlen egészségügyi feladatokat lát el, például naprakész és pontos információkat szállít az influenzajárványokról. Ezenkívül feladatai közt tudja az ismeretterjesztést, a szabványok felállítását és az ún. bizonyítékalapú (evidence based) közpolitikai alternatívák felvázolását. A bizonyítékalapú döntés-előkészítés pedig annak az igénynek a megvalósulása a bürokratikus folyamat során, hogy a költségvetési tételek és törvénymódosítások formáját öltő közpolitikai beavatkozásokat a természet-, ember- és társadalomtudományok eszközrendszere támassza alá. Amikor arról döntünk, milyen erőművet támogassunk, mit írassunk a dobozra, mit tiltsunk be, mit adóztassunk, bátran használjuk a releváns tudományágak szűrőin fenn nem akadt tudást! Hasraütés helyett T-statisztikák, előítéletek helyett gondosan kalibrált modellek, remény helyett reprodukálható pszichológiai kísérletek alapozzák meg, mit tesz vagy nem tesz az állam a polgáraival.
Ez elég jól hangzik, nem?
Mindez persze elsősorban az egyes országok döntéshozóinak, illetve a nekik alárendelt közszolgák feladata. Amikor a sertés-áfa vagy a szoláriumhasználat szabályozása kerül terítékre, jó esetben az Emmi Egészségügyért Felelős Államtitkársága futja le ezeket a köröket: egészségkárosító-e az ultraibolya barnítósugár vagy a pipázás? Mennyire biztos, hogy az? Ha biztos, mekkora a káros hatás? Van-e vele dolga az államnak? Ha igen, mi legyen az? Tájékoztatás? Adóztatás? Tiltás? Egyéb?
Még csak cinizmus sem kell ahhoz, hogy a végül társadalmi vitára bocsátott törvénytervezetek olvastán éljünk a gyanúperrel. Vajon lehetséges-e, hogy költségvetésünket és az állam kommunikációját nemcsak az befolyásolja, hogy a közjót milyen tudományosan alátámasztható tények mozdítják előre, hanem bizonyos részérdekek is? A szoláriumtulajdonosoké, a dohánygyári dolgozóké, a mészárszék-tulajdonosoké, valamint az általuk megvásáro…, oppardon, befolyásolt politikusoké. S az is igaz, hogy egy-egy konkrét közpolitikai beavatkozás hatásai sokkal szerteágazóbbak, mint pusztán az egészségkárosító hatás – és e hatások egy részéről néma a tudomány. Arra még tud válaszolni a közgazdaságtan, hogy mennyi bevételtől esne el a költségvetés, ha – például – halálfejes címkét kényszerítenénk a gyulaira; de arról már sokkal nehezebben nyilatkozna, hogy mennyit sérülne a kulináris identitásunk, és mennyit a gyulaiak büszkesége, s mennyi lelki kár érne bennünket, ha kolbászos rántottánkat egy koponya fenyegető tekintete alatt fogyasztanánk. Vajon megéri-e mindezt az elérhető egészségnyereség? A kötelező tájékoztatásnál drasztikusabb beavatkozásokról már nem is beszélve.
Végül pedig – ismerve szakminisztériumaink kapacitását, az ott dolgozók forgási sebességét, nyelvtudását és a feladatra általában hagyott időt – nem biztos az sem, hogy a szabályozásért felelős szervek jól dolgozzák fel a különböző élelmiszerek és életmódi elemek egészségre gyakorolt hatásáról szóló, sok ezer szakcikkre és monográfiára rúgó, különböző módszerekkel készült, tudományosan is különböző mértékben meggyőző, folyton gyarapodó, nemritkán egymásnak is ellentmondó tudástömeget.
Mit tud segíteni ebben a WHO? Azzal a döntésével, hogy rátette a feldolgozott hústermékekre a „rákkeltő”, a vörös húsokra pedig a „valószínűleg rákkeltő” címkét, a saját minisztériumunk helyett elvégezte ennek a munkának a nagyját. Természetesen ez nem oldja meg a többi döntés-előkészítési feladatot: az esetleges hazai korlátozás gazdasági vagy lelki hatásait a WHO nem fogja számba venni helyettünk, már csak azért sem, mert azok országonként mások lesznek. Ami pedig az érdekek harcát illeti – nos, a WHO egy közlemény erejéig a szalonnába potenciálisan belebetegedők (gyenge) lobbijaként lépett be a magyarországi politikai küzdelmekbe.
De álljon meg a menet! Igaz lehet-e az, hogy a WHO-t semmi más nem motiválja, mint a tudományos igazság minél pontosabb megítélése, annak lefordítása a politika nyelvére, és végül az egészségvédelem imperatívusza?
Röviden: igaz. Hosszabban: nem igaz.
Az ENSZ hasonló szakosított szervezeteinek vezetői missziójukon és lelkiismeretükön kívül a róluk és büdzséjükről szavazó tagállamoknak és a működésüket társfinanszírozó partnereknek akarnak megfelelni. Az ott dolgozók pedig saját főnökeiknek. A Valutaalap ellen rendszeresen tüntet a fél világ. Az ILO statisztikáiból hiányzik Koszovó (az orosz és kínai vétó miatt nem ENSZ-tagállam), a WHO-t pedig azért támadták, mert a vakcinagyárakkal egy követ fújó szakértőkre hallgatva túl könnyen deklarálta világjárványnak a madárinfluenzát, mert bratyizott az atomiparral, mert lassan és bürokratikusan mozdult az Ebola-válságra. Egy 2009-es szakcikk rámutat, hogy olyan területeken, ahol a mindent költségesen túlbiztosító egészségügyi establishment érdeke kicsit más irányba mutat, mint amit a szakirodalom (az evidence) talál, előfordult, hogy az WHO ajánlásai nem mindig követik a szakirodalmat. Vakon tehát bennük se bízhatunk.
De a táplálkozáskutatóktól, onkológusoktól bizonyosan elvárhatjuk, hogy feldolgozzák az új szakcikkeket. Az pedig csöppet sem mellékes, hogy a szakmai reputációjára kényes 22 tudós szakember a Lancet Oncology c. csúcsfolyóiratban arra a következtetésre jutott: a feldolgozott hústermékek érdemi többletfogyasztása megnöveli bizonyos fajta rákok kockázatát. Elemzésük átlátható módszertannal készült, hivatkozások serege hitelesíti, sok száz anonim minőség-ellenőrzésen átment tanulmányra támaszkodik, s figyelembe veszi a véletlen hatását, a lehetséges statisztikai torzításokat, és annak a lehetőségét is, hogy a vörös húsok fogyasztói más káros tulajdonságokkal is rendelkeznek. (A kutatás összefoglalóját lásd: Carcinogenicity of consumption of red and processed meat, meatandpoultry.com, 2015. október 26.)
Senki sem tévedhetetlen. A tudomány nem áll meg. A hatás mértéke kétséges, és sokkal kisebb, mint a dohányzásé. A kolbász finom. A napra is kimegyünk, bőrrák ide vagy oda.
A WHO-nak is megvannak a szakmai igényességen túli saját érdekei. Nemes szándékból – mint a dohányzás visszaszorítása – könnyen neofeudális, szabadságkorlátozó, pazarló törvények sarjadhatnak (mint a trafiktörvény). De nagy pazarlás lenne, ha szakminisztériumunk a mindenkit érintő egészségpolitikai döntés-előkészítés során nem hallgatna azokra, akik ezt nálunk profibban csinálják, és részben a mi pénzünkből.
Mérlegeljük persze a kritikusok hangját is, akik biztosan még jobban értenek az epidemiológiához, legelsőül Menczel Lászlónéét. A Vágóállat és Hús Szakmaközi Szervezet és Terméktanács titkára biztosan nekünk akart jót, amikor a jelentést a 444.hu szerint „tudománytalannak és elképzelhetetlennek tartotta. Szerinte ugyanis ezt nem támaszthatják alá egészségügyi vizsgálatok.” Addig pedig, amíg demokratikusan választott politikusaink eldöntik, vajon Menczel Lászlónénak vagy a WHO-nak adnak-e igazat, és lesz-e halálfejes címke vagy különadó a szalámin és a borjúpaprikáson, netán a helyzet oly súlyos, hogy állami hentesért kiált, örüljünk a szerencsénknek. Annak tudniillik, hogy ha nem vagyunk restek, mi magunk is választhatunk. Tájékozottan, szabadon – hétről hétre a boltban.
