Egyrészt lelkesen és delejezve figyeli a pénzesőt, s különösebb reflexió nélkül veszi tudomásul a pénz szétosztásáért felelős hazai és európai bürokraták győzelmi jelentéseit (legutóbb a 2007–2013 közötti pénzosztás eredményeit bemutató, Kohéziós politika. A növekedés és a foglalkoztatás támogatása Magyarországon c. nagy bizottsági szintézist), és aggódva figyeli, ha valamiért elakadni látszik a pénzfolyam. Ha évente megdobnak bennünket fejenként úgy 300 euróval, az csak jó lehet. Másrészt folyamatosan háborog e források hazai elköltésének súlyos anomáliái miatt.
A sajtó rendszeresen tudósít a támogatásokat terítő közbeszerzések túlárazásáról, azokról a konkrét ügyletekről, amelyek haszonélvezői gyakran politikusok vagy azok rokonai, ismerősei, mint például Tiborcz István, Mengyi Roland, Farkas Flórián, Mészáros Lőrinc, a G-nap előtt Simicska Lajos, még előtte Hagyó Miklós és társai. És persze hüledezünk a rémberuházásokon: Várgesztes, Rakamaz, Nagyszénás, Hatvan, Sárazsadány, Pusztaottlaka – Ilf–Petrovot idéző, csak papíron álló épületek, groteszk szellem-szabadidőparkok, megközelíthetetlen tanösvények, kilátást nem nyújtó kilátók, kacskaringós, használhatatlan biciklis hídrendszerek. És akkor még nem beszéltünk azokról a politikai elemzésekről, amelyek az Orbán-rezsim fennmaradása zálogaként azonosítják az országkockázattól függetlenül beömlő, 2007–13-ban átlagosan az éves GDP 3 százalékára rúgó, szinte teljes mértékben a kormány által elosztogatható forrásokat.
Mi a főszabály és mi a kivétel? Az összességében nagyszerű, az ország felzárkózását szolgáló támogatási folyamatot néhány sajnálatos, de kozmetikázható szeplő csúfítja, avagy az ide öntött sok százezer milliárd forint inkább árt, mint használ?
Kétes dicsőség, de ez utóbbi lehetőségével tíz éve én riogattam először az Élet és Irodalom olvasóit (lásd: Miért folyik a csata, 2006. november 5.). A hazai szakmai közvélemény inkább az első álláspontra hajlik – én azonban továbbra is a második helyességéről fogom győzködni az olvasót.
Lássuk, mi szól a többségi álláspont mellett! A Bizottság Regionális Politikai Főigazgatóságának (DG REGIO) külső elemzésekre, makroökonómiai modellekre, monitoring jelentésekre, egyes forráskategóriák költéseit értékelő résztanulmányokra, interjúkra, érintettek megkérdezésére alapozott friss tanulmánya szerint Magyarországon a bőkezű uniós támogatásoknak köszönhetően hét év alatt 2500 km közút újult meg és 502 km épült, 216 kilométernyi vasúti pályát korszerűsítettek, majdnem félmillió ember mindennapjait érintő csatornázás valósult meg. Az összes támogatott tagállam közül 2015-re a legjobban, 5 százalékkal Magyarországon bővült a GDP az uniós eurómilliárdok jóvoltából. 108 ezer munkahely jött létre, mi több, 2023-ra (!) egy nekünk adott euró 2,74 eurónyi többletnövekedést generál majd. Lehet ezekkel a számokkal vitatkozni?
Ha árt is, használ!
Természetesen lehet. Először is legyünk egészségesen bizalmatlanok az olyan jelentésekkel szemben, amelyekben bürokraták – ez esetben európai pénzosztó bürokraták – arról publikálnak, hogy ők vajon jól dolgoznak-e. Az ilyesfajta összefoglalások, mit ad isten, mindig sokkal inkább a sikereket, mint a kudarcokat hangsúlyozzák. A budapesti négyes metró tanulságos története, vagy a hozzá hasonló esetekből összegyűjtött hosszú problémalista például valamiért megrekedhetett az egyik, a közlekedési beruházásokat tárgyazó háttérjelentésben, az összefoglalóba nem fért be. Továbbá a fenti számok azt valóban megmutatják, hogy a magyar gazdaságban az összes kiosztott támogatás nem tűnt úgy el, mint a Dunába dobott kő. Vannak kilométerben, háztartás-számban mérhető eredmények (még ha a pénzköltés néhány módjához, például a vállalati, kutatási támogatásokhoz efféle mércét nem is nagyon találni, ha csak néhány efemer munkahely ideiglenes fenntartását nem tekintjük annak). Azt viszont nem tudjuk, mekkora társadalmi hasznot generálnak a közúti, vasúti kilométerek és a szennyvízcsövek. Mennyivel gyorsabban haladnak a vonatok a felújított vonalakon? Hányan és mennyivel gyorsabban jutnak el ezáltal A-ból B-be?
Jó, rendben, a kilométerben mért eredmények talán nem mondanak el mindent a befolyó eurómilliárdok hasznáról. De az említett GDP-százalékok és a várható 2023-as megtérülés adatai tényleg meggyőzőek, nem?
A belépés vagy 2007 óta GDP-növekedésünk nem különösebben fényes – de a kérdés nem is ez. Hanem az, hogy mennyivel nőttünk gyorsabban (vagy zsugorodtunk lassabban) annál, mint ahogy az EU-támogatások nélkül nőttünk (vagy zsugorodtunk) volna?
A diadalmas számokat mindig modellszámításokból vezetik le. Ha viszont előbányásszuk a fő forrásul használt QUEST nevű makromodell részletes leírását, ezt olvassuk: „A legkedvezőbb esetben a modellszimulációk eredményei a várható hatások maximumát mutatják, mivel a modellek abból a feltételezésből indulnak ki, hogy szuboptimális projektekre senki nem pazarol pénzt.” Hja, ha ezt feltételeztük, akkor könnyű. Maradjunk annyiban, hogy miközben a háttéranyagok között tanulságos és izgalmas elemzések tucatjait találjuk, a Bizottság győzelmi jelentése, ha nem is gátlástalan politikai propagandaként, de, fogalmazzunk mi is elegánsan, „várható maximumként” értelmezendő.
A pénz, ami rombol
Szemben áll mindezzel a más nemzetközi intézmények (például az IMF) és független tudományos kutatók által produkált szakirodalom, amely jóval szkeptikusabb. Még azok a tanulmányok is, amelyek az európai fejlesztési támogatások összességében pozitív hatásairól írnak, arra jutnak, hogy ez nem minden térségre igaz: ahol a politikai és bürokratikus intézmények minősége jó, ott a támogatások jól hasznosulnak, ahol meg nem, ott kevésbé – vagy akár árthatnak is. És még pozitív hatás esetében is idővel minden egyes pluszeuró egyre kevesebb társadalmi hasznot termel a támogatott országban.
A kulcs az intézményrendszerre tett megállapítás. A magyar fülnek ez persze ma már közhelyesen cseng: ahol a politika jól szolgálja a közt és profin működik a köztisztviselői kar, ott nagyobb eséllyel választanak magas társadalmi hasznot hajtó projekteket, amiket aztán a Bizottság által kitűzött céloknak megfelelően, a nem kívánatos mellékhatásokat minimumra szorítva, hatékonyan valósítanak meg.
Tény: nehéz azt megmondani, mitől és mennyire jók valamely állam intézményei. Az egyik lehetséges mutató éppen az ország korrupciós indexe lehet. A korrupció és a kohéziós támogatások közötti összefüggés ez lehet: korrupcióval átitatott országra nem szabad uniós támogatási pénzt bízni, mert azt nem (pontosabban azt sem) a köz javára fordítja majd – a pénz jelentős része az eufemisztikusan szuboptimálisnak mondott projektekre lesz elköltve. Ez persze nem jelenti azt, hogy kizárólag a korrupció lehet a pazarlás oka. Nézzünk négy didaktikus példát:
Az elsőben egy szükséges, hasznos, jól megtervezett infrastrukturális beruházást profin és korrupciómentesen bonyolítanak le.
A másodikban a beruházás egyik közbeszerzőjének kiírója és a hozzá közel álló beszállító olyan helyzetet teremt, hogy a közbeszerzés kiírása korlátozza a versenyt, így a kedves beszállító 20 százalékkal drágábban is elnyerheti a megbízást; ennyi hatékonyságveszteséget okozva szállítja például az autópályához vagy a metróalagúthoz a betont. Emiatt 20 százalékkal több megy a korrupt vállalkozó és az ő közbeszerzést kiíró köztisztviselő, politikus barátai zsebébe, ennyivel kevésbé jól hasznosul a pénz. Viszont a folyamat végén csak megépül az autópálya vagy a metró.
A harmadikban a korrupt beszállító már a projekt kialakításába is beleszól és eléri, hogy a támogatást olyan autópályára (metróvonalra) írják ki, ami neki nagyobb hasznot hajt. Például mert a kőbányája, egyéb ingatlana felé vezet az (alag)út. A beruházás alig szolgálja a közt, hiszen eleve rossz a megválasztott nyomvonal; azaz a kutya se fogja használni az új összeköttetést.
Negyedik példaesetünkben is össztársadalmilag nyilvánvalóan rossz nyomvonalat választ a döntéshozó, aki nem korrupt, pusztán politikai megfontolásból határoz így. Például mert lekötelezni szeretne egy polgármestert, vagy mert mindent felülír az igény, hogy a következő választások előtt át lehessen vágni a szalagot.
A második és a harmadik esetben volt korrupció, az elsőben és a negyedikben nem volt. De melyikkel jár a legnagyobb társadalmi veszteség? A harmadikkal és a negyedikkel. Ha rossz a nyomvonal, majdnem mindegy, hogy korrupció, hozzá nem értés vagy valaminő politikai szempont miatti felelőtlenség miatt szór el az ország százmilliárdokat. A választóvonal tehát nem a korrupció és annak hiánya között húzódik, hanem ott, hogy működnek-e azok a politikai, hivatali mechanizmusok, amelyek helyes irányba képesek becsatornázni a pénzt. Kiinduló hipotézisünkhöz visszatérve: ahol elharapódzik a korrupció, ott valószínűleg nem.
De vajon megtörténhet-e az, hogy épp a gazdagabb uniós tagállamok pénze torzítja rosszabbá a politikai intézményeinket?
Elgörbült pályák
Itt már szinte teljesen a spekulációra kell hagyatkoznunk, az európai támogatások szakirodalma erre a kérdésre nem ad választ. A fejlődő országokra kívülről, adóztatás nélkül hulló mannát, a természeti erőforrások (például a kőolaj) hozamának növekedési hatását vizsgáló kutatásokból viszont tudható, hogy a gyenge politikai intézményrendszerrel bíró országokban mindez negatív következményekkel jár. Különféle esettanulmányok alapján gyanítható, hogy ennek egyik oka a következő: az adóként beszedett pénz mögött fogukat szívó hazai adófizetők (választópolgárok) állnak, akikkel a politikusok óvatosan bánnak – ellenben az olajbevétel vagy a brüsszeli manna elosztható százmillárdjainál nincs meg (vagy nem látszik) ez a közvetlen kapcsolat. Ezért ezek az irdatlan pénzek átformálják az ország politikai viszonyait. A politika működésének egyik fő meghatározója a rövidlátó marakodás lesz a közvetlen, gyorsan lenyúlható anyagi haszonért, a haszonhoz hozzáférés egyik fő csatornája pedig a korrupció. Hogy aztán egy ország intézményei és politikai kultúrája mennyire állnak ellen a kohéziós támogatások e romboló hatásának, az Észtországtól Romániáig, Csehországtól Portugáliáig már szerfölött különböző.
Ha mindezt összerakjuk és a szakirodalom hézagait kitöltjük pesszimista feltételezésekkel, olyan ország képe bontakozik ki előttünk, amelynek a politikai intézményrendszere már az európai uniós csatlakozás előtt se szolgálta eltéríthetetlenül a közjót, a csatlakozás után sikeresen kilobbizott óriási támogatások pedig végleg a földre vitték. Szemben néhány jobban működő vagy csak kevesebb támogatással megáldott (vagy megvert) tagország társunkkal, a Magyarországon egyre élesedő politikai küzdelmek immár nagyrészt a brüsszeli mérgezett mannáért folyó birkózásban merülnek ki, céljuk a rövid távú haszonszerzés. És ami még nagyobb baj, ennek a birkózásnak még a peremfeltételeként se sikerült fenntartani azt, hogy legalább hasznos dolgokra menjen a részben elcsaklizott uniós pénz. A kormány a legújabb támogatási ciklusban nem is csinált titkot abból, hogy az emberi tőkébe vagy az infrastruktúrába befektetés helyett leginkább a barátokhoz a legkönnyebben terelhető vállalati támogatásokra várja a pénzt. E magatartás egyik biztos jele – de nem közvetlen oka – a Magyarországon az összes nemzetközi rangsor szerint elharapózó politikai korrupció.
A Bizottság obligát győzelmi jelentései tehát torz részigazságokat mutatnak, mert elfedik azt, hogy a Nyugat-Európához való gazdasági felzárkózásról, ahogy a politikairól is, egy emberöltőre megint lemondhatunk.
Rendben. De eltekintve a csatornától, eltekintve az utaktól, eltekintve a vízvezeték-hálózattól, mit adott nekünk az unió? – tehetjük fel a kérdést, szabadon idézve a Monty Python klasszikus nemzeti forradalmárát. Nem kell euroszkeptikusnak lenni, hogy ezt válaszoljuk: az Európai Unió sokat tett értünk. Szabadon utazunk, vásárolunk, dolgozunk határon innen és túl, sérelmeinkkel az európai bíróságokhoz fordulhatunk. De az eurómilliárdos támogatások mostani formájával inkább kiszúrt velünk.
A szerző közgazdász, szakpolitikai elemző.
