A történet főszereplője tíz gyógyítható, illetve megelőzhető NTD, azaz neglected tropical disease, elhanyagolt trópusi betegség: a fogalom a forró égöv szegényeit sújtó kórokat jelöli. Olyan rémségek tartoznak e betegségcsoportba, mint a nekünk csak Rejtő-regényekből ismert, ám hetvenmillió embert fenyegető álomkór, a vakság második legnagyobb, húszmillió embert érintő fertőzéses oka, a féreg okozta folyami vakság, aztán a rablópoloska terjesztette Chagas-kór, az évente több mint kétszázezer embert megfertőző feketeláz (leishmaniózis) vagy a lepra.
A színlapunkon szerepel még egy nemzetközi hivatal, az Egészségügyi Világszervezet, vagyis a WHO, meg mindenféle gyanús trópusi diktatúrák és kétes demokráciák kormányai, aztán a Bill and Melinda Gates Foundation és más magánalapítványok, és végül a nagy nemzetközi gyógyszercégek, minden antikapitalista gyűlöletének legfőbb célpontjai. Az ő hosszú bűnlajstromukon – azon túl, hogy az orvosokat vigécek révén korrumpálják és elrekkentik a szereiket hatástalannak mutató kutatási eredményeket – régóta ott éktelenkedik az a vád is, hogy a szegény országok szegény betegeit inkább hagyják meghalni, mint hogy olcsóbban adnák nekik szabadalommal védett termékeiket.
Az alapvető gond persze az érintett kormányokkal van – ezt belátni egyszerű, ám orvosolni évtizedeken át nem sikerült. E kórok legyőzéséhez részletes népegészségügyi adatok kellenek, továbbá felvilágosítás, ami a kormányzatba vetett bizalomra épül; aztán orvosok és nővérek nagy számban, no meg a drága gyógyszerek ára – azaz rengeteg pénz. Ha ez mind rendelkezésre áll, még mindig évekbe telik, mire jelentkeznek az eredmények.
Vajon megéri-e ezen országok vezetésének belevágni a fenti kórok elleni küzdelembe? Ha abból indulunk ki, hogy a fő céljuk mégiscsak a közjó szolgálata lenne, a válasz a halk igen. De ha abból, hogy az ezeknek a részben nem demokratikus országoknak az élén álló erős emberek politikai túlélésüknek rendelnek alá mindent, máris ott vagyunk, ahol a part szakad. Nem mintha az egészségügyre általában csak fejlett demokráciák költhetnének. Hanem azért, mert konkrétan ezek a betegségek azóta kínozzák és tizedelik a helyi lakosságot, amióta világ a világ: az áldozatokban fel sem merül, hogy mindennek nem szükségszerűen kell így lennie. Ezért nem hibáztatják az államukat – elfogadják a kórt, mint sorscsapást. Ráadásul leginkább az isten háta mögötti falvak legszegényebb lakosai szenvednek, akiket a betegség még passzívabbá tesz. Ezeknek az embereknek a politikai súlya nulla. Ha el is vonszolják magukat olykor az urnákig, szavazataikat könnyű megszerezni, és még csak forradalmat se tudnak csinálni. Ugyan miért költené rájuk a kormány azt a költségvetési pénzt, amit ki lehet síbolni Svájcba, oda lehet adni a rendszer támaszait jelentő oligarcháknak és törzsfőnököknek, vadászrepülőt és vízágyút lehet belőle venni, vagy épp a főváros izgága és veszélyes szegényeit lehet vele lecsillapítani?
Mit tehet ilyenkor a világ a szenvedők millióiért? Vagy ha nem is a világ, de a WHO?
Megteheti, hogy nem vesz tudomást arról, hogy így működik a politika: jól hangzó programokat hirdet, melyekről előre tudni, hogy az afrikai diktátorok uniformisban parádézva bejelentik, majd elszabotálják őket és elsikkasztják a rájuk szánt pénzt. És így a világszervezet ügyesen, fürgén el is pazarolja a kezdetben lelkes, aztán frusztrálttá, végül cinikussá váló nemzetközi önkéntesek idejét és szakértelmét azzal, hogy az NTD-verte falvakba küldi őket szélmalomharcot vívni.
A másik lehetőség: befogjuk az orrunkat, elfogadjuk, hogy így működik a politika, és azt a kérdést tesszük fel, hogy az adott feltételek mellett hogyan tudjuk átalakítani a fenti kalkulust? Hogyan tudunk olyan helyzetet teremteni, amiben a trópusi országok politikusainak megéri leszámolni az NTD-kkel?
Ehhez először is rengeteg szakértelem és terepismeret kell. Orvosi, epidemiológiai, szociális, politikai és menedzseri kapacitás. Hozzáértő, elkötelezett, kitartó emberek százai.
Aztán rögtön ez után szükség van földrajzilag is részletes népegészségügyi információkra. Ha nem tudjuk, mi ellen küzdünk és épp hol tart a küzdelem, ha nincs megbízható, az érintett államoktól független, de az országokban szabadon mozgó apparátus által működtetett monitoring rendszer – tehát ha a diktátorok egészségügyi minisztériumának hasra ütéssel generált adataiból kell dolgozni –, biztos a kudarc.
Harmadszor az érintett politikusoknak is vonzó keretek kellenek: csillogó összejövetelek Genfben és Londonban, ahol, miközben hitvesük az idei divathoz igazítja ruhatárát, ők népük boldogítóiként fürödhetnek a rivaldafényben. Ez jól mutat otthon a tévéhíradóban.
Negyedszer: rá kell beszélni a gyógyszergyárakat, hogy adják ingyen a gyógyszereiket. Ez nehéznek tűnik, és az is, de nem lehetetlen. Éppen azért nem lehetetlen, amiért ezek a cégek oly veszedelmesnek tűnnek: a gyógyszerek előállításának költségstruktúrája miatt. A szabadalmaztatott gyógyszer első darabja a cégnek másfél milliárd dollárjába kerül: ennyi a fejlesztés költsége. A második és az összes többi előállítása darabonként egy centbe. Egy centért nyilván nem adhatják a tablettát, hisz akkor nem lenne hasznuk, ezért az árát 10 dollárban állapítják meg. Ám azoknál a speciális szereknél, melyek kizárólag az NTD-k gyógyítására jók, ha csak nem veszik őket 10 dollárért – és jó ideje nem veszik –, nem olyan óriási áldozat ingyen adni őket. Hiszen – miközben az előállítási költségük egyetlen centecske – az adományozott mennyiséget 10 dollárral lehet megszorozni, s így már vastag summával villoghat a cég. Merő szívjóságból s emberbarátságból dollárszázmilliókat, sőt, milliárdokat áldoztam az NTD-k elleni küzdelemre! Persze ennek a büszkélkedésnek is meg kell teremteni a kereteit, el kell például érni, hogy az adomány gyógyszer valóban gyógyítson.
Ötödször e nagy nemzetközi masinéria összerakásához pénz kell: és nemcsak az ezerszer átszámolt, évekre előre megtervezett WHO-s vagy nyugati kormányzati pénz, hanem olyan is, amit rugalmasan lehet költeni. Például arra, amiről csak menet közben derül ki, hogy hiányzik: kapacitás itt, technológia ott. Ilyen pénzeket a magánalapítványok vezetői tudnak megmoccantani, hisz nekik nem parlamenti albizottságok előtt kell elszámolniuk, hanem a Gates házaspárnak.
Hatodszor pedig az akció sikeréhez diplomácia kell; tárgyalások, szervezés, kitartás, türelem. A szereplőket a másikra hivatkozással lehet belerángatni a folyamatba: ha az összes szomszéd állam, az összes versenytárs, az összes gyógyszergyár részt vesz, ciki kimaradni. A monitoring működtetése sem piskóta: felfedezni és jelezni a hibákat, az elakadásokat, majd finoman orrára koppantani annak, aki elmaradt a vállalásaival.
Mekkora az esélye, hogy ez mind összejön? A WHO által 2007-ben beindított folyamat a gyártók 18 milliárd dollár értékű gyógyszert beígérő 2012-es deklarációjával és az összes fenti szereplő bevonásával 2020-ra célozza ezeknek a betegségeknek a megszüntetését, és éves jelentésekben állít ki szigorú, alapos és érthető bizonyítványokat az előrehaladásról. Ne kiabáljuk el, de a 2016-os szerint az állás biztató. Nincs hír, nincs szenzáció, ráadásul hátra van még négy év. Csak annyi történt, hogy amíg mi a magunk bajaival vagyunk elfoglalva, a WHO (melynek Magyarország is tagja), a nagy gyógyszergyárak (melyeknek sok száz magyar a dolgozója és szinte mind a kuncsaftjai vagyunk) meg a mi szövegszerkesztőnk árán hízó Gates Alapítvány okos politikai-gazdaságtani diagnózishoz adekvát terápiát választott. S ezt követően rengeteg munkával, pénzzel és jó szándékkal napról napra, hétről hétre olyan tömegben és sebességgel számolja fel az emberi szenvedést és szükségtelen halált, amihez foghatót az oltások bevezetése óta nem látott a világ.
