Váradi Balázs

Csak semmi politika!

A fehér elefántok születése

  • Váradi Balázs
  • 2016.01.17 12:12

Egotrip

Fehér elefántnak a politikai gazdaságtan azokat az állami beruházásokat nevezi, melyek össztársadalmi nettó haszna negatív: többe kerülnek az ország egészének, mint amennyi hasznot hajtanak.

Régi kedves rejtvénye a tudománynak: ugyan miért valósulnak meg ilyenek? Ez még akkor is fogas kérdés, ha megszabadulunk attól a gyermeteg hittől, hogy a hatalmon levők kizárólag a közjót szolgálják. Hiszen akármilyen nemtelen indítékokat is tulajdonítunk nekik – csak több értelme lenne olyan vállalkozással betonba önteni saját nagyságukat, barátaiknak üzletet juttatni, pártjuk (vagy családjuk) kasszáját túlfizetett beszállítókon keresztül illegális támogatással feltölteni, helyi szavazókat helyi fejlesztéssel lekenyerezni, amely mindezek mellett még a közösség egészének is jó befektetés! Hisz így még egy kis népszerűséget is be lehet zsebelni vele. Miért kellenek mégis a kínos fehér elefántok?

A szakirodalom zambiai, ghánai, kenyai példákkal dolgozik, de nekünk nem kell ilyen messzire menni, itt, a Duna mentén is találunk albínó vastagbőrűeket jócskán. Ha a múltba tekintünk, a négyes metrót, az M6-os alagútjait, az M7-es völgyhídját. Ha a jövőbe, a most épülő stadionokat, Paks 2-t és a budapesti olimpia tervét.

Kérdésünkre adódik néhány egyszerű válasz, ám ezek, mint látni fogjuk, a magyar elefántok rejtélyét nem oldják meg.

Talán eleve lehetetlen kiszámolni, mennyi egy-egy ilyen projekt társadalmi haszna?

Nos, nem az. Igenis ki lehet kalkulálni az eredményt; az eljárást társadalmi költség-haszon elemzésnek hívják. Nem könnyű műfaj, és ha van rá sanda szándék, rosszhiszeműen manipulálható is. Csak eleget kell csűrni-csavarni a változókat: mennyibe fog kerülni és hányan fogják igénybe venni a beruházást, mi az alternatíva, melyiket milyen paraméterekkel, hány évvel, mekkora diszkontrátával számoljuk – és a végén csak kijön, hogy megéri az, amiről már az elején ordít, hogy nem éri meg.

Ezeket a számításokat a felsorolt projektek nagy részében elvégezték (ha az unió finanszírozza őket, el is várja ezt). És vagy az jött ki, hogy nem éri meg, vagy nyilvánvalóan torz feltételek kellettek ahhoz, hogy úgy tűnjön, érdemes belevágni. Vagy éppen eltitkolják a részletes számításokat. Egy példa: az olimpiaren­dezés hatástanulmánya lazán azt feltételezi, hogy az olimpiától függetlenül is építenénk Budapesten 25 milliárdért egy velodromot! (És írjuk csak ide a zsoldos cég nevét is: az anyagot a PriceWaterhouseCooper jegyzi.) Barcelona kivételével az elmúlt évtizedekben minden ­európai olimpia fehér elefánt volt, amint ezt Andrew Zimbalist sportközgazdász Circus Maximus c. könyvében oly kérlelhetetlen következetességgel bebizonyítja. (Erről lásd cikkünket, benne interjúkat Zimbalisttal: A biztos bukás, Magyar Narancs, 2015. augusztus 13.)

És az vajon előfordulhat-e, hogy józan várakozások mellett, jóhiszeműen el lehetett épp hinni, hogy ezek a fejlesztések visszahozzák majd a pénzt – csak épp pechük lett a beruházóknak, mert (már a tereptárgyak megépülése után) bekövetkezett valami előre nem látható fordulat? Elvégre utólag könnyen bölcs az ember…

Nos, a mi elefántjainknál nem állott be semmiféle nem várt fordulat. Ha kevesen utaznak a négyes metrón, az nem valami váratlan sorscsapás eredménye, hanem annak a követ­kezménye, hogy a föld alatti óriás csarnok-megállók pár perc sétára vannak egymástól. A kőröshegyi völgyhíddal sem az a baj, hogy megroggyantotta volna egy váratlan földrengés, legfeljebb az, hogy jól látszanak róla az alig hosszabb, viaduktot nem igénylő, félszáz milliárddal olcsóbb alternatív útvonalak.

A harmadik lehetséges választ már nehezebb elvetni. Eszerint ún. társadalmi csapdák eredményezik a fehér elefántokat. A politikai döntéshozatal szabályok között zajló, sokszereplős játszma, az ilyenekben pedig a játékelmélet szerint előfordulhat, hogy bár minden játékos racionálisan viselkedik, a kimenetel mégsem a legjobb. (Erre a jól ismert példa az ún. fogolydilemma.) Eszerint például a völgyhíd a Balaton-parti önkormányzatok, a kormány, az autópálya-kezelő és az infrastruktúra-fejlesztő közötti meccs szerencsétlen eredménye lenne.

Ez nem lehetetlen – bár nehéz elképzelni, hogy a megspórolható 50-60 milliárd forint töredékével ne lehetett volna kompenzálni a Kőröshegy vagy Zamárdi polgárait képviselő önkormányzatokat. Ha bárki ezt akarta volna… Az pedig biztos, hogy ez a magyarázat nem alkalmazható a minden döntést a maga kezében központosító Orbán-kormány készülő beruházásaira.

Akkor mi lehet az ok? James Robinson és Ragnar Torvik modellje szellemes választ kínál. (Lásd: White Elephants, ­Journal of Public Economics 89, 2005.) Szerintük a társadalmilag hasznos beruházások és a fehér elefántok közötti fő különbség, hogy a hasznos projekteket a kormányváltás után is továbbviszi majd az új kormányzat. Hisz hasznosak – miért ne vinnék? A fehér elefántot viszont az ellenpárti kormány már nem táplálja tovább. A fehér elefánttal tehát az éppen uralkodó politikus – akár demokrata, akár diktátor – jobban saját magához tudja kötni a beruházás hasznát élvező részcsoportokat, mint a társadalmilag hasznos projekttel. Ilyen csoportok pedig bőven akadnak bármilyen nagy fejlesztésnél: tervezők, beszállítók, építők, a közvetlen földrajzi környezet lakói. A fehér elefántot az ország kárára dédelgető csapat haszna pedig attól függ, hogy hatalmon marad-e, aki áldását adta az állat kitenyésztésére. Ha bukik, elvész az ő hasznuk is. Húsbavágó érdekük tehát, hogy támogassák – pénzzel, szimbólumokkal, budapesti, brüsszeli és berlini lobbierővel.

A Berkeley-n és Trondheimben közgazdaságtant tanító szerzők azt bizonyítják be, hogy ha a politikus céljai között sokkal nagyobb súlyt kap a hatalmon maradás, mint a közjó, akkor ez a mechanizmus a racionális. A PWC szerint is 750 milliárdos budapesti olimpia és a kormány szerint 3750 milliárdos Paks 2 elé tekintve elég borzongató, hogy tanulmányukat az épp ilyen beruházások miatt a reménytelen fejletlenségbe beleragadt afrikai országok példáival illusztrálják.

Neked ajánljuk