Váradi Balázs

Csak semmi politika!

Don’t Be Told What You Want

  • Váradi Balázs
  • 2015.11.15 12:10

Egotrip

A menekültválság okán megint bejárta az internetet a következő, Tony Benn néhai munkáspárti politikus szájába adott idézet: „Azért tanulságos, hogyan bánik a hatalom a menekültekkel, mert kiderül belőle, hogyan bánna mindannyiunkkal, ha azt hinné, megúszhatja.”

Ha valahol, nálunk különösen időszerű e bon­mot. Magyarországon büszke kormánypolitikaként egzecíroztatják a menekülőket; Orbán retorikai válasza érkezésükre többek közt több mint félmillió polgártársunk tárgyiasítása volt („Magyarország nem kéri, hogy osszuk szét Európában… a hazai cigányságot.”), a Fidesz törvényhozási reakciója pedig az erőszakszervek jogkörének kiterjesztését foglalja magában. Szír és afgán menekültek kínját arra használják, hogy még egyet csavarjanak a présen. Az állam, mely – Proudhont parafrazeálva – figyel és megfigyel, kémkedik utánunk, törvényekkel terel, szabályoz, beiskoláz, indoktrinál, prédikál, kontrollál, felbecsül, cenzúráz, parancsolgat úgy, hogy akik ezt teszik, se nem bölcsek, se nem erényesek, nos, ez az állam a menekültválság ürügyén újabb eszközökkel vértezi fel magát – ellenünk, saját polgárai ellen. Vajon mindezek láttán nincs már egy szemernyi sem bennünk abból a kisdiákból, aki nem fogadta el a verselemzéshez magyarórán rátukmált sablont? A tinédzserből, aki szembefordult a szülői önkénnyel? A besorozottból, akinek nem természetes, hogy nálánál butábbak parancsokat vakkanthatnak neki? A fekvő betegből, aki nem fogadja el, ha a mísz nővér nem engedi ki a társalgóba? Az alkalmazottból, aki a méltatlan főnöki letolásra felcsattan és visszakérdez: hogy jössz hozzá, hogy parancsolgass nekem?

Hogy jön ahhoz a magyar állam, hogy parancsolgasson nekünk? Hogy jön ahhoz az állam egyáltalán, hogy regisztráljon, megszámoljon, adóztasson, lemérjen, felmérjen, figyelmeztessen, megelőzzön, megtiltson, megjavítson, megbüntessen? Ha panaszt emelünk vagy az ellenállás hiányzó bicikliprizmányi jelét mutatjuk, elnyomjon, pénzbüntetést szabjon ki ránk, packázzon velünk, vadásszon utánunk, lefegyverezzen, megbilincseljen, börtönbe vessen, elítéljen, deportáljon, eláruljon, és közben kinevessen és megszégyenítsen (ismét Proudhon után, szabadon)?

Nagyon jámbor az, akiből soha nem szakad fel ez a kérdés. És ha már felszakad, nem könnyű meggyőző válasszal elhárítani. Három kézenfekvő ellenérv adódik, mindegyikben van erő, de egyik sem univerzálisan meggyőző; itt és most pedig különösen nem azok.

Az egyik ez: az állam a közjót képviseli, ezért kell igájába hajtani fejünk. Tényleg? Mindig? Ez? A közjót? A polgáraival szemben? Erőszakkal?

A másik ellenérv: demokráciában nem más parancsolgat nekünk, hanem saját ukázainkat kell követnünk, hiszen az állam élén a velünk egyenlő jogú polgártársakkal közösen, általunk megválasztott politikusok állnak. Komolyan? Négyévente egy nyolcmilliomodnyi potenciális beleszólás a képviseleti demokrácia torz és ­igazából egyenlőtlen masinériáján keresztül, noch dazu a mi esetünkben egy olyan 2014-es választáson, mely az EBESZ szerint nem volt fairnek mondható – ez jogosítaná fel az államot morálisan, hogy megmondja, hogyan éljük az életünket?

A harmadik válasz pedig a következő: liberális alkotmányos demokráciában az állam akármit azért nem tehet meg a polgáraival. Jogainkat külön hatalmi ágak, fékek és ellensúlyok védik az állammal szemben is. A tromf erre: hát, védje meg a szolgai ombudsman, Szájerné bírósága, a Fidesz-bábokkal megtömött Alkotmánybíróság azt, aki ebben bízik az immár deklaráltan is illiberális demokráciájú országban.

Az olvasó, ha az érvekből nem is, a Sex Pistolstól elcsent címből vagy Proudhonból már úgyis összerakta magában: a nézetrendszernek, ami felé retorikámmal terelem, neve is van, úgy hívják, anarchizmus. E politikai filozófiai áramlat leglényege: magának az erőszak-monopó­liummal bíró hatalomnak, az államnak az elutasítása. Mifelénk még mindig maroknyi terrorista által bepiszkított változata él a köztudatban – de ha a gondolat radikalitása néhány követőjét egykor gyilkos merényletekre hajtotta is, bűneiket ne az ideológiának tudjuk be. Ne ítéljük el néhány, az eszmével takarózó merénylő miatt a baszk vagy a kurd önrendelkezés gondolatát, a szociáldemokráciát vagy az iszlámot.

Ha tele van a hócipőnk az állammal, legyünk tehát (békés) anarchisták, és keressük az utat az államtalan társadalom felé? Mielőtt erre jutnánk, még egy láncszem hiányzik. Hogyan is nézne ki az államtalan társadalom? Ki vagy mi fogja ellátni az erőszak fenyegetése nélkül az állam azon szerepeit, amelyek valóban a közt szolgálják? A rend fenntartását, a közjószágok biztosítását, a szegénység enyhítését, a polgárok védelmét más államok erősza­ka elől? Itt számtalan vitatkozó ágra bomlik az ideológia: a liberálanarchisták a szabad egyénben és a piacon kialakuló önkéntes megállapodásokban bíznak, az anarchoszindikalisták a munkásszervezetekben. De minden ág osztja azt az optimizmust, hogy a társadalom állam nélkül is meglenne, jobban, mint állammal.

Az anarchizmus minden ága – de nem minden gondolkodó. A gyerekként polgárháborút túlélt Hobbes szerint az állam hiánya nem boldog és szabad utópia, hanem mindenki potenciális háborúja mindenki ellen. Ha az állam nem fenyeget erőszakkal mindenkit, elkerülhetetlenül egymást fogjuk azzal fenyegetni, és az eredmény rosszabb lesz, mint amit a legzsarnokibb állam alatt várhatunk.

Ez a negyedik és legerősebb érv az anarchizmus ellen: lehet, hogy az állam, akár a tökéletlen állam, akár az orbáni állam még mindig jobb, mint az államtalanság.

Mindez elbizonytalaníthat abban, hogy az anarchizmus szolgál-e valóban kívánatos alternatívával – de nem teszi sem semmissé, sem érvénytelenné a fent leírt morális felháborodást az állammal szemben. Pedig nagyon sokan kinőjük, elfelejtjük, elnyomjuk magunkban az indulatot, hogy micsoda felháborító anomália már a léte is. Sőt, a helyzet rosszabb: legyünk bár jobb- vagy baloldaliak, amikor bármiféle társadalmi problémát érzékelünk, sokan gondolkodás nélkül, rutinból az államhoz szaladunk. Szigorú intézkedésekkel tiltsa be a tyúklopást vagy a verbális erőszakot, költsön mindenfélé­re többet a nyugdíjtól az egészségügyig (és szedjen hozzá még több adót), virágoztassa fel a magaskultúrát a királyi tévécsatornán, vagy küldje a kisgyerekeket már hároméves kortól kötelezően az óvodába. Ez tűnik a legegyszerűbb megoldásnak, hisz ki oldaná meg a társadalom bajait, ha nem az állam, és mivel, ha nem adóforintokkal és a drákói büntetés fenyegetésével aládúcolt, kötelező szabályokkal?

„Szóval basáskodjon még jobban rajtunk? Ez a híres megoldásotok?” – kérdezi megvetően a lázadó fiatalember, a bennünk rejtőző anarchista. Van válaszunk?

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.