Lehet. A vélemény- és érdekösszesítő mechanizmusokról, melyeknek az egyik különösen egyszerű példányát tekinthettük meg június 23-án az Egyesült Királyságban, kétezer év alatt könyvtárnyit írtak össze a tudósok. Összefoglalom, mire jutottak: nincs tökéletes mechanizmus. Még a legjobban működő modern demokrácia is különbözőképp tökéletlen képviseleti, közvetlen demokratikus és nem különösebben demokratikus elemekből van összeróva.
Az elmélet szerint az olyan (titkos, egyszerű többségű) szavazásnak, mint a brit uniós tagságról szóló volt, rengeteg jó és sok rossz tulajdonsága van – ezekből citálok most párat az olvasó elé. Mik a jó tulajdonságok?
Először is a népszavazás mellett szólnak mindazon érvek, melyeket általában a demokrácia mellett szoktunk felhozni: mindenki ugyanakkora befolyással bírhat a döntésre, gazdag és szegény, okos és buta, városi és vidéki, öreg és fiatal. Mindaz a javára írható továbbá, amit a közvetlen demokrácia barátai a képviseleti demokráciával szemben oly meggyőződéssel képviselnek: legalább ezen alkalmakkor nem évekre előre megválasztott, önérdekkövető, befolyásolható, az elithez tartozó vagy az elithez dörgölőző, a politikát egyfajta csapatsportként űző profik kezében van a hatalom, hanem visszavándorol a nép kezébe! Harmadszor: a népszavazás egyszerű és érthető, s ez jelentős legitimitást kölcsönöz neki. Akkorát, hogy miközben a brit parlamenti képviselők többsége maradáspárti, még ők, a nép ugyancsak megválasztott képviselői sem nagyon mernek a nép így kinyilvánított akaratával szembeszegülni.
De vannak kevésbé nyilvánvaló érvek is amellett, hogy egyszerű többséggel a népre bízzuk a döntést. Condorcet márki matematikai tételként bizonyította be, hogy ha az érdekek nem különböznek, a nagyobb tömeg egyszerű többsége nagyobb valószínűséggel találja meg az igazságot, mint egy vagy néhány ember. Vox populi, vox dei, a nép hangja isten hangja, a Legyen ön is milliomos!-ban érdemes a (minél nagyobb) közönség véleményét kikérni. Persze a márki esküdtszék-teorémája csak bizonyos feltételek fennforgása esetén igaz, többek közt akkor, ha a nép fiai 50 százalékosnál nagyobb valószínűséggel hozzák meg a jó döntést, és vélekedéseik nem egymástól függenek: Salemben akármilyen nagy esküdtszék is a halálba küldte volna John Proctort. Más feltételek között viszont a kisebb esküdtszék jobb döntéssel kecsegtet, mint a nagyobb, sőt, jobb egyetlen emberre bízni a döntést – de még pénzfeldobással is jobban járunk, mint ha a néphez fordulunk.
A valóságban a szavazás legalább annyira érdekek (jó-e nekem, ha kilépünk?), mint vélemények (mivel jár, ha kilépünk?) ütközéséről szól. És itt következik a sok közül két hátulütő.
A tömegdemokrácia kínos Downs-paradoxonjáról már írtam egyszer (lásd: Minden szavazat számít, Magyar Narancs, 2008. november 27.): ha sokan szavazunk, a szavazatkülönbség sosem lesz pont nulla, egy vagy kettő, így tehát az egyes szavazat nem dönt el semmit. Ezért nyugodtan szavazhatok arra, amit a szívem diktál, még akkor is, ha voltaképpen nem arra a kimenetre vágyom, ami akkor adódna, ha mindenki velem szavazna. (Hogy mit diktál a szívem, az persze nem kis részt a kérdés megfogalmazásától és a kampánytól függ.) Esetünkben ez egyénileg lehet racionális viselkedés. Felemelt fejjel és egyenes derékkal, büszke angolként léphet ki a honfi és a honleány a szavazófülkéből – ez pedig valós pszichológiai haszon, az országos kimenetel meg úgysem rajta múlik. Mint azóta kiderült, sokan, akik a távozásra szavaztak, nem bánták volna, ha ők ugyan teljesítik szívüknek kedves hazafias kötelességüket, és a kilépésre szavaznak, de mégiscsak a maradáspárt győz. Ebből nem az következik, hogy ezek buta emberek lettek volna, ez pusztán azt jelenti, hogy racionálisan: pszichológiai haszonszerzésre használták a voksolást.
A másik érv csalafintább: a titkos többségi szavazás nem tudja közvetlenül figyelembe venni a preferenciák eltérő intenzitását, és ezért nem lehet arra számítani, hogy a közjóra vezet. Lássunk egy példát! Ha öten döntenek egy olyan intézkedésről (törvényről, kilépésről, satöbbi), ami közülük háromnak (nacionalisták, szegények) jó, kettőnek (kozmopoliták, gazdagok) nem, akkor azt az intézkedést (törvényt, kilépést) meg fogják szavazni. Ez, vélnénk, rendben is van, ilyen a demokrácia. A három több, mint a kettő.
De mi a helyzet, ha a szavazásra bocsátott javaslat a háromfős tábornak csak kevés hasznot hoz (esetleg csak azt a kis jó érzést, hogy a brit lobogó mellett többet nem csattog a csillagos-kék is a szélben), míg a vesztes kettőnek valódi, fontok ezreiben, az életesélyek szűkülésében, állásvesztésben mérhető kára lesz tőle? A közvetett demokrácia esetében – amelynél szintén előállhat ez a dilemma – a fékek és ellensúlyok liberális rendszere akadályozza meg, hogy a többség apró előnyökért kisemmizze a kisebbséget. De ez a fék a népszavazásra nincs rászerelve.
Vajon jelent-e ez a különbségtétel valamit? Egyáltalán: hogy jövök én ahhoz, hogy megállapítsam, a kettő többet veszít, mint amennyit a három nyer? Tán belelátok-e mindenkinek a lelkébe, hogy azt állítsam, a többség büszkeségnyereménye eltörpül a kisebbség árfolyam- és állásveszteségéhez képest?
Ha valami következik ebből a méricskélésből, az annyi, hogy a két kozmopolitának megérné lekenyerezni a nacionalista hármat (vagy legalább az egyiküket): az Európa-pártiak potenciális vesztesége (például vagyonuk leértékelődése) akkora, hogy a lekenyerezésre fordított költségek levonása után is jobban járnának, mintha megszavazzák a javaslatot.
Csakhogy ilyesfajta kompenzációra a népszavazás alig ad lehetőséget – különösen ha nem öten szavaznak, hanem harmincmillióan. A kozmopoliták megpróbálhatják várható veszteségüket elkerülendő saját zsebükből az előbb bemutatott, a szívüket követő és ezért racionálisan szavazó nacionalistákat érvekkel bombázni vagy riogatni, de semmi garancia nincs, hogy ez a költséges és bizonytalan akció sikerrel jár. Az ilyen hoci-nesze természetes terepe a képviseleti demokrácia. Alkudozni csak képviselők, pártok, kormánytagok tudnak, a kizárólag az igen és nem között választó milliók két tábora nem.
A népszavazás sajátos, nagy erejű politikai intézmény, de nincs garancia arra, hogy a közjó gyarapodására vezet. Mindez nem csak elmélet. 1852-ben nyolcmillió francia 97 százaléka szavazta meg Napóleon Lajost leválthatatlan császárnak. Svájcban 2014-ben népszavazás döntött arról, hogy három éven belül korlátozni kell az uniós állampolgárok beáramlását – a svájci tárgyalók azóta is verejtékezve próbálják úgy összhangba hozni ezt a kimenetet az érdekekkel és az erőviszonyokkal, hogy új szerződést tudjanak kötni az unióval. Úgy tűnik, hiába. A száraz játékelméleti tételek és a nekünk ma furcsának tűnő, múlt esetek mellett a 2014-es skót függetlenségi népszavazás borotvaélen táncoló eredménye a szintén tökéletlen, de bejáratott képviseleti demokrácia keretében megválasztott brit politikusoknak jelezhette: vigyázzanak. Ha a westminsteri képviseleti rendszer – olyan, amilyen, de legalább ismert és kiszámítható – szabályain belül finom pengeváltásokkal intézett problémáikat úgy akarják megoldani, hogy a közvetlen demokrácia fegyvertárából elővontatnak egy ritkán használt, nagy erejű és rosszul célzó mozsarat, abból nagy baj lehet. Nem vigyáztak – lett is. Ahogy lehet még nálunk is.
