Váradi Balázs

Emlékszünk-e még Bokros Lajosra, a régire, a húsz év előttire, aki bajszára tűzte a békétlen egyetemistákat, maga írta meg programját, és aztán inkább vette kalapját, de meg nem alkudott?

A magyar közpolitika mostanában nemcsak csüggesztő, de végtelenül provinciális is. Amikor azt próbáljuk bemutatni és megérteni, mi zajlik körülöttünk, alaptörvényestül, stadionostul, hajléktalanüldözésestül, áfacsalásostul, hajlamosak vagyunk kézlegyintéssel elintézni azokat a körülményeket, amelyek éle­tünk színterén, ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren kívül esnek.

Kérem az olvasót, tegye le az újságot, ragadjon színes ceruzát, A4-es papírt, és raj­zoljon. Ha ember lenne a magyar állam, hogy nézne ki?

Gyakori helyzet: olyasmiről, egyszerre szak- és közügyről van szó a tévében, a rádióban vagy egy hetilapban, amihez nem konyít a nyájas olvasó. Halbiológusnak inflációról, dramaturgnak invazív akácfákról, topológusnak nyelvművelésről magyaráz a szakértőnek kikiáltott úr vagy hölgy.

Ha azt a fordulatot látja egy hírben a politika iránt érdeklődő olvasó, hogy "a vállalatok adminisztratív terheinek csökkentése", hacsak maga nem üzletember, már lapoz is tovább. Több jó okból. Mégse tegye.

Az ünnepnek hagyományosan része az elesettek támogatása. Ételosztás az ingyenkonyhán, cigánygyermek-rajzokkal hímzett tarisznya vásárlása a rokonoknak, vagy egy ötszázas a sarki hajléktalannak: akiben van jóérzés, ilyenkor megpróbál legalább néhány fémpénzt áthajítani a saját - fogjuk rá - boldog enmaga, családja és az élet didergő vesztesei közötti szakadékon.

Mario Cuomo, New York állam ötvenkettedik kormányzója szerint a kormányzás műfaja próza, a választási kampányé viszont költészet ("You campaign in poetry; you govern in prose"). Eszerint a választás előtti néhány hónap a retorika, a lelkesítés, a sodró érzelmek időszaka. Verset valamennyire tudunk olvasni, hiszen irodalmi művek elemzéséről még csak-csak tanultunk valamit az iskolában, de a pártprogramokat sokan oly naivan olvassák, mint százötven éve a vásárjáró földműves a ponyvát.

A szociális segélyezés hazai rendszerén bizonyosan van mit javítani - erre utalnak a riasztó és romló szegénységi mutatók, a rendszer diszfunkcióinak leltárai és sűrű foltozgatása. Gébert Judit és Tőzsér János (lásd: Ami jár, az jár, Magyar Narancs, 2013. június 6.) a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetését kínálja megoldásnak. (Szeptember 16-ától pedig egyenesen Nemzetközi hét az alapjövedelemért címmel Európa-szerte rendezvénysorozatot terveznek a hívek.)

Az analitikus etika egyik klasszikus gondolatkísérlete az elszabadult villamos dilemmája (lásd például Judith Jarvis Thomson Killing, Letting Die, and the Trolley Problem c. cikkét 1976-ból).

Aki nem (csak) önmagáért szereti a demokráciát, az abban bízik, hogy szorgos működtetése jó szakpolitikai döntésekhez vezet. Miért lehet ebben bízni? Mert a parlamentben többségben ülő és a kormányt adó politikusok boldogítani akarják a népet, leginkább azért, mert újra akarják választatni magukat. A nép pedig arra szavaz, aki úgy kormányoz, ahogy az neki jó.

Simor Andrást és a Nemzeti Bank vezetését a kormány régóta vegzálta, csúf eszközökkel: lecsökkentette fizetéseiket, a felügyelőbizottsággal piszkáltatta, végül mondvacsinált ürüggyel rájuk uszította a számvevőszéket (utóbbi azt is világossá tette, hogy az ÁSZ-nál már rég nincs szó valódi függetlenségről).