Távol álljon tőlem, hogy amellett kardoskodjak, a szauna automatikusan járjon a köz szolgáinak – habár, vallom be bűnös szívvel, köztisztviselő koromban én is jártam olyan intenzív, többnapos megbeszélésen, amit a munkahelyemtől távol szerveztek.
De vessük össze az elhíresült börzsönyi dőzsölést egy másik hegyoldali helyszínnel, mely közelebb is esik Budapest belvárosához. A lipótmezei tébolyda óriási, elhagyatott épületében, 40 hektáros parkjában nem szaunázik senki. De nem is dolgozik, nem gyógyítanak ott senkit immár több mint hét éve. Az Országház után második legnagyobb hazai középület-együttes ugyanis üresen áll. Az egyik legszebb és legdrágább budai kerületben, a Hűvösvölgybe vezető út mellett. E pazarlást még megbecsülni is nehéz, de az biztos, hogy az ingatlan parlagon hagyásával évente inkább ezerszer, mint százszor akkora összeget veszít az adófizető, mint a börzsönyi hétvégével. A volt OPNI sorsára hagyása nem csak forintban nagyobb pazarlás, mint a wellnesshétvége: míg a hétvégi off-site megbeszélés talán növelheti a résztvevők produktivitását, évekre átadni a rohadásnak egy szanatóriumot és egy parkot úgy, hogy még youth hostelként vagy hajléktalanszállóként sem hasznosítják, nos, az biztosan nem szolgálja a közt.
A szanatórium lassan leromló épülete azonban mégsem vált ki indulatos cikközönt a bulvársajtóból. Ha rákeresünk a Lipótra, szinte csak nosztalgikus-elégikus online képriportokat találunk. Vajon miért? Két válaszom van. Az egyik az irigység, a másik a másik az ún. status quo bias.
Az irigység az egyszerűbb ügy. Annak, hogy a város kihasználatlanul hagyja a Lipótot, a bizonytalanság, a nemtörődömség, a politikusi rövidlátás az oka, az elhúzódó bürokratikus csaták. De az okozott kárnak nincs a laikus szemmel is jól azonosítható, direkt haszonélvezője. Azt viszont mindenki maga elé tudja képzelni, amint a pezsgőfürdő buborékjai kellemesen bizsergetik a BKK-vezetők kidolgozott felsőtestét. Az utóbbi esetben van kit irigyelni, az elsőben nincs.
De talán még jobb magyarázat a klasszikus, sok kísérlettel kimutatott kognitív torzítás. A status quo bias elmélete szerint a változásokat a kiinduló állapothoz mérjük akkor is, ha az teljesen önkényes. A Lipót esetén az alapállapot már évek óta a céltalan pusztulás. Ha ehhez képest történne valami változás (mondjuk valamelyik városi hivatalnok kivágná és eladná a fákat a parkban), felhorkannánk – de nem történik ilyen. A veszteség ahhoz a már-már elfelejtett állapothoz képest keletkezik, amikor az állami tulajdonban álló, értékes épületek és a parkjuk elmegyógyintézetként még hasznot hajtottak a tulajdonos köznek. (Ráadásul a Lipót hasznát aktív korában sem pénzben mértük.) Ez a funkció egy máig vitatott egészségpolitikai döntés eredményeképp megszűnt – de egy ekkora ingatlan, másféle kórházként, szanatóriumként, szállodaként, kiállítóteremként, vagy éppen partihelyszínként; állami hasznosítás alatt, PPP-konstrukcióban, horribile dictu privatizációs bevétel formájában adókat kiváltva biztosan jól szolgálná a közösségünket. Ezek a világállapotok viszont sose léteztek, el kéne képzelni őket – ezért nem is hozzájuk mérjük a lehangoló jelent. A másik történetben viszont a „mindenki fizetésért, a munkahelyén, a munkaidőben teszi a dolgát” a status quo. És ehhez képest szabadult el a felháborító wellnessbűnözés. Jól körülhatárolható és leírható pszichológiai becsípődés ez: a jelen állapot megváltozásától felhúzzuk magunkat, míg az sokkal kevésbé hat ránk, hogy a jelen állapot minden változás híján is sokkal rosszabb, mint egy másik, szintén elérhető, kedvezőbb kimenetel. Nem csak hegyoldali ingatlanokkal vagyunk így.
Íme, egy oktatáspolitikai példa. Ha egyik napról a másikra akarnok módon megemelik gyermekünk testnevelésóráinak számát, s ez szörnyű hajnali kelésekhez, elméleti tornaórákhoz és egyszerre négy osztály használta, túlzsúfolt tornatermekhez vezet, azon kiakadunk. Ha „csak” az a baj, hogy a magyar iskolarendszer poroszos, frontális módszerekkel tanít, frusztrál és nem tudja kezelni a különbségeket gyerek és gyerek között, azt dörmögve tudomásul vesszük. Vagy egy közpénzügyi példa. Ha elveszik a szegények adójóváírását, felháborodunk. Ha csökkentik a mi szja-kulcsunkat, csendben örülünk. De azt, hogy nyoma sincs a sosem volt, egyszerű adórendszernek, ahol söralátétre fér a bevallás, rezignáltan elfogadjuk.
Reakcióink eme jól feltérképezhető, hovatovább megjósolható különbsége felette alkalmas arra, hogy általa manipulálja a gátlástalan politikai kommunikátor a közvéleményt. A politikai gumicsont pont azért alkalmas gumicsontnak, mert jól megragadhatóan a status quóhoz képest jelent apró javulást. Klasszikus példa a rezsicsökkentés, egészen pontosan az a narancsszínben a számlán kötelezően kiemelt forintösszeg, ami hónapról hónapra számszerűsíti, hogy a NER-nek hála, mennyit spórolunk a beavatkozás előtthöz képest. Kit érdekel közben, hogy mennyivel jobban járnánk a hatékony, versenyző, takarékosságra ösztönző gáz-, villany- és vízellátási rendszerrel! Sőt. Lehet, hogy maga a börzsönyi pezsgőfürdőzés is csak elterelő hadművelet volt, például azzal a céllal, hogy ürügy kerekedjen a maradék Vitézy-káderek kiakolbólításához?
A katolikus egyház (amely szervezet, tudjuk, a bűnök terén komoly szakértelemmel bír) gyónási formulájában a hívő azt mondja: „Gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.” Rendben – engedjük el az állam gondolatbűneit. Ha bírjuk, eresszük el bűnös szavait is (nemzeti konzultáció!) a fülünk mellett. Azt viszont ne hagyjuk, hogy bűnös cselekedetei elfedjék a szemünk elől még bűnösebb mulasztásait.
