Ha egy kicsit megkapargatjuk, az előző mondat minden szava gyanús. Politikatudósok meg is kérdőjelezik mindet: ki az a nép? Mi a jó neki? És tudja-e a nép, mi a jó neki? Valóban inkább szavaznak a hatalmon levőkre, ha népboldogítónak gondolják az intézkedéseiket? A kérdések jogosak - de ettől még gondolhatjuk, hogy nagyjából igenis így van. És minél jobban átlátja a nép, mi a jó neki, és minél érzékenyebben reagál a kormányzati intézkedésekre, annál inkább így van.
Van azonban a szakpolitikának egy olyan hatásmechanizmusa, amivel ez az egyszerű modell nem számol. A kormányzati intézkedések nemcsak arra bírnak hatni, hogy a nép mit gondol a kormánypártról. Hanem arra is hatnak, hogy kikből áll a nép.
Nem arra gondolok, hogy a kormány elteszi láb alól a választók egy részét, vagy megvonja tőlük a szavazati jogot, például úgy, hogy börtönbe kényszeríti azokat, akiknek kevésbé tetszik, amit művel. Még csak arra sem, hogy a várhatóan nem rá szavazóknak megnehezíti, hogy eljussanak az urnákig - például a választási regisztráció újraszabályozásával.
Amire gondolok, az az elvándorlás bátorítása. Ha a szavazók közt van olyan, jól azonosítható csoport, amelynek tagjai eleve sokkal kevésbé hajlamosak a hatalmon levők újraválasztására, mint a többiek, és a kormányzati intézkedések tudnak hatni arra, hogy közülük mennyien mennek olyan messzire, hogy már ne (vagy sokkal kisebb hatással) szavazzanak a hatalmon levők ellen, akkor a hatalom megpróbálhatja távozásra serkenteni őket. A hatalmon levőket jobban elutasító csoport távozása akkor is javítani fogja a kormánypárt újraválasztásának az esélyeit, ha a kormánypárt népszerűsége az egyes csoportokon belül nem nő, és ha a kivándorlásra ösztönző lépések önmagukban pazarlók, károsak.
De elég a tudományoskodásból! A kérdés egyszerű. Tegyük fel, hogy a Fidesz egyik célja ez: a nem rá szavazókat, például a középosztály nyugatos felét kiszekálni az országból, és az itt maradók szavazataira támaszkodva több évtizedes kormányzásra berendezkedni. Sikerülhet-e neki? Lehet-e, hogy Európa-ellenes retorikával, a multik visszaszorításával, a történelmi egyházak állami helyzetbe hozásával, az általános iskolák visszaporoszosításával, az egyetemek fizetőssé tételével - még ha ezek az intézkedések nem is lendítik előre a közjót - Orbán Viktor meg tud szabadulni azoktól a választóktól, akik megbuktathatnák?
Két harvardi közgazdász, Edward Glaeser és Andrei Shleifer szerint a válasz: igen. (Lásd tanulmányukat: The Curley Effect: The Economics of Shaping the Electorate. The Journal of Law, Economics, & Organization, 2005.) Cikkükben először egy matematizált modellben összeszedik, mi kell ahhoz, hogy a mechanizmus működjék. Ezek közül két feltételt érdemes kiemelni. A dolog akkor működik, ha 1) politikai intézkedésekkel távozásra lehet bírni a kiszorítandó választópolgárokat (vagyis ha hat rájuk, amit a politika csinál); és 2) ha van hova menniük.
Egyenleteik után három tanulságos esetet vizsgálnak meg.
A hétgyerekes, katolikus ír William Curley, miután a Bostonban akkor még kisebbségben levő írek szavazataival 1913-ban a város polgármesterévé választották, mindent megtett, hogy a nem íreket távozásra bírja - a szónoklatoktól az adórendszer átalakításáig, az írek alkalmazásától a városi bürokráciában a nem ír városrészek élhetetlenné tételéig. A stratégia működött: Curley 1913 és 1955 között négyszer volt polgármester, egyszer kormányzó és kétszer kongresszusi képviselő, miközben működésétől nem függetlenül a jenkik tömegesen hagyták el Bostont.
A második példa is egy amerikai városból való. Amikor 1973-ban a fekete Coleman Youngot először választották Detroit polgármesterévé, a fekete választók aránya 50 százalék alatt volt, amikor 1989-ben ötödször, 70 százalék felett. Young is a piacinál magasabb bérrel járó városi állásokat nyújtott támogatóinak, miközben spórolt azokon a közszolgáltatásokon, amelyeket az ingatlantulajdonos fehérek gondoltak fontosnak. Például a rendőrségen és a tűzoltóságon.
Glaeserék harmadik példája egy ország: Mugabe Zimbabwéja, ahonnan a fehéreket és a jól képzett, a demokráciát és a jogállamot támogató feketéket sikerült kiszorítani: többségüket vissza a korábbi gyarmatosító Egyesült Királyságba.
Mindez persze az elvándorlók számára nem a világvége. Némi érzéketlenséggel azt mondhatjuk: Bostonból a szomszédos Cambridge-be vagy Detroitból Chicagóba költözni nem a legrosszabb, ami az emberrel történhet, sőt el tudunk képzelni nagyobb személyes tragédiát annál is, mint hogy valakinek Afrikából a szülők, nagyszülők Angliájába kell vándorolnia. Ez viszont korántsem véletlenül van így - ha nem lenne relatíve könnyű az elvándorlás, az egész trükk nem működne.
Mindez immár igaz ránk is. Uniós tagságunk jóvoltából és a külföldi munkavállalás korlátainak 2011-es megszűntével a kiszekáltaknak Magyarországról is van hova menniük; és a fapados repülőkkel és az internetes videotelefonálással az önkéntes száműzetés kenyere sem olyan keserű. Bár részletes adataink még nincsenek, a hétköznapi tapasztalat azt sugallja, hogy egyre inkább mennek is.
Láttuk, hogy ez a stratégia a türelmes politikusoknak való: az emberek az első egy-két intézkedés vagy gyújtó hangú szónoklat hatására még nem mennek világgá; még akkor sem, ha megtehetnék. Ha meg is indul a politikus szempontjából kívánatos elvándorlás, az lassú, évekig tartó folyamat lesz. Siker esetén a politikai hozam viszont óriási: a három politikust, akikkel a cikk példálózik, évtizedeken át újra és újra megválasztották.
És itt következik a nagy kérdés. Vajon a maradó többségnek jó-e vagy rossz, ha választott politikusaik egy őket kevésbé támogató csoport elüldözésével igyekeznek bebetonozni magukat?
Az elmélet és a három eset egy irányba mutat. Boston lakossága fele olyan gyorsan nőtt Curley négy évtizede alatt, mint Massachusetts államé, és harmad olyan gyorsan, mint az egész USA-é. A város pozíciója is romlott az amerikai nagyvárosok rangsoraiban. Detroit Young harmincéves uralmának végére elvesztette lakosainak harmadát, megkétszereződött viszont a városban a munkanélküliség, és másfélszer magasabb lett a szegénységi küszöb alatt élő lakosok aránya is. Zimbabwét pedig Mugabe országlásának végére, írják a szerzők, "lerántja a szegénység, a korrupció és az anarchia mocsara".
A célországok statisztikáiból inkább sejtjük, mint tudjuk, hogy 2010 óta minden eddiginél magasabb és minden eddiginél gyorsabban nő a Magyarországról elvándorlók aránya. Azt még nem tudjuk, pontosan ki is megy el. Ha kiderül, hogy azok a társadalmi csoportok, amelyek a legkevésbé szavaznak a Fideszre - akkor elkezdhetünk aggódni.
Vagy állást keresni Londonban.
