Egy nagyjából tízmilliós, Nyugat-Európától nem túl távol fekvő országról fogok most mesélni. Az élén sokáig a 80-as években feltűnt, egymás után többször nagy többséggel újraválasztott, tehetséges politikus állt, akit azonban egy tüntetéssorozattal indult forradalom feleségével és három gyerekével együtt száműzetésbe kényszerített. Ezt követően saját országának bírósága távollétében lopásért 35 éves, erőszakra való felbujtásért pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.
A magyar valósággal való bármilyen párhuzam természetesen csak a véletlen műve lehet. Vagy azé sem. Zín el-Ábidín ben Ali tunéziai elnök 2011-es bukása után (mert hát róla van szó) az új kormány rendeletben kobozta el az ő és 113 családtagja összesen 550 ingatlanát, 48 hajóját és jachtját, 40 részvényportfólióját, 367 bankszámláját és vagy 400, részben külföldön működő vállalkozását. Az elkobzást lebonyolító bizottság szerint ezek értéke 13 milliárd dollárra, Tunézia éves hazai össztermékének a negyedére rúgott. A cégek közt mobiltelefon-társaságtól (Orange Tunisia) kezdve az elnök második feleségének, Leilának a magániskolájáig (International School of Carthage) minden rendű és rangú vállalat volt. Avval együtt is, hogy a tudottan politikai befolyással bíró vállalkozóknak csak egy része esett ebbe a körbe – de amiatt, hogy valakit néhányszor együtt láttak az elnökkel, mégsem lehetett elkobozni a cégét.
| ||
Kinek mi jut ilyenkor az eszébe: a Világbank három közgazdásza, Bob Rijkers, Caroline Freund és Antonio Nucifora egy nagyszerű empirikus politikai gazdaságtani tanulmány lehetőségét látta meg a visszaszerzett vagyonelemekben, melynek a Családban marad (All in the Family: State Capture in Tunisia) címet adták. A Ben Ali família vállalatainak vizsgálatával és a többi vállalattal való összehasonlításával azt a kérdést látták a részletes adatokból megválaszolhatónak, hogy baj-e egy ország jóléte szempontjából, ha a politikai vezető és családja (vagy legközelebbi haveri köre) ráteszi a kezét az ország vállalatainak nem elhanyagolható részére. És ha baj, pontosan miért is baj?
Rendben, nyilván bántja az igazságérzetünket, ha politikai vezetőink… akarom mondani, nyilván bántja a tunéziaiak igazságérzetét, ha a tunéziaiak vezetői és családjuk nyerészkedésre használják a hatalmukat. De ezen túl baj-e, ha vállalatokat működtetnek, és nem lakhatásban, gyémánt nyakékben vagy jachtban veszik ki a közösből, amit csak bírnak? Ugyan miért működnének rosszabbul, kevésbé hatékonyan azok a vállalatok, amelyek vezérigazgatóját tulajdonosként épp az elnök sógora vagy unokaöccse (esetleg kollégiumi szobatársa) választotta ki, mint azok, amelyekét a részvényesek képviselői? Nem a profitot akarja-e maximalizálni mind a kettő? Vagy ha nem ezzel van a baj, akkor mivel is? Érdemes itt megjegyezni, hogy Ben Ali alatt a magyarok által szinte csak turistacélpontként ismert Tunéziát az afrikai országok között viszonylag versenyképesnek, de korruptnak és egyre korruptabbnak mutatták a nemzetközi rangsorok. Hírhedt eset volt a McDondald’s-é, amely nem kapott engedélyt a megtelepedésre, miután nem volt hajlandó a politika által ajánlott beszállítóval dolgoztatni.
A három szerző először azt vizsgálta meg, hogyan különböznek az elkobzott és lenyomozható 220 hazai vállalat mutatói az átlagos vállalatokétól. Kiderült, hogy az előbbiek elképesztően sikeresek voltak: a bérből élők 1 százalékát foglalkoztatva a magánszektor forgalmának 3 százalékát úgy állították elő, hogy közben az összes nettó profit 21 százaléka nekik jutott.
Ezek után viszont a kutatók megvizsgálták a szabályozást is. Vajon a klán vállalkozásai inkább azokban az ágazatokban működtek, amelyekben állami engedély kellett a vállalatindításhoz vagy a külföldiek térfoglalásához, avagy azokban, ahol szabad volt a vásár? A válasz: egyértelműen az előbbiekben. A rendeletekkel védett tevékenységeket végző családi cégektől jött a méret is, meg a pluszprofit nagyja is; és ezek gyorsabban is növekedtek, mint a többi. A szabályozatlan iparágakban viszont az elnöki família cégei nem hajtottak nagyobb hasznot tulajdonosaiknak, mint a többi vállalat.
A kiemelkedő teljesítménynek azt a lehetséges magyarázatát tehát, hogy a klán tagjai rátermettebb üzletemberek voltak (például azért, mert Ben Ali leányai szívesebben esküdtek örök hűséget tehetséges vállalkozóknak) elvetették a szerzők.
Rijkers, Freund és Nucifora azonban többet és fontosabbat is talált ennél. Nem egyszerűen az történt, hogy a már eleve védett vállalatcsoportokba fészkelték be magukat a családtagok. Azoknak az ágazatoknak a szabályozásán, ahol a bennfenteseké volt a cég, többet szigorítottak Ben Ali uralma alatt, mint ahol nem duruzsolt egy családtag a felelős miniszter, netán annak főnöke fülébe érveket arról, hogy a külföldiek és általában az új belépők távoltartása az iparágtól de még mennyire a nemzeti érdeket szolgálja. E területeken aztán magasabbak is lettek az árak, mint hasonló országok kevésbé szabályozott párhuzamos piacain. Leila iskolájának üzleti sikere aligha volt független attól, hogy iskolája fő riválisának, a tunéziai elit alma materének működését az osztálytermek méretével, az iskolák adóztatásával, egyes tantárgyak oktatásával kapcsolatos új (természetesen általános érvényű) szabályok lehetetlenné tették.
És itt ugrik a majom a vízbe. A crony capitalism, a haverok kapitalizmusa főleg nem azért rossz, amiért felháborító: mert rossz zsebekbe csorog a profit. Hanem azért, mert torz gazdaságszabályozáshoz vezet. Ha azok, akik meghatározzák, mi is a gazdasági szabályozásban megjelenő „nemzeti érdek”, közben vállalatok tulajdonosai, óhatatlanul a saját vállalatuk üzleti érdekével fogják azonosítani a nemzeti érdek gumifogalmát. Az egyes vállalat érdeke pedig a legritkább esetben esik egybe az ország egészének érdekével. Az országot ugyanis a politika által nem védett, folyvást újító, a frissen belépő versenytársaktól joggal rettegő, a kuncsaftok kegyéért folyó árharcban lemorzsolódó profitú és gyakran külföldi vállalatok szolgálják. De azt, hogy ez a helyes, egyetlen nagyrészvényes unokaöcs se fogja szóba hozni a családi vacsorán.
Tuniszban.
