Van, akinek itt véget is ér a történet. De az olvasónak, aki ilyenkor is egy közpolitikai gondolatmenet fölé görnyed a gyerek ajándékba kapott verseskönyve, Dickens vagy a Biblia helyett, talán nem. Megkérdezheti magától, mit ér az ő privát jótékonykodása azzal szemben vagy ahhoz képest, amit az állam tesz vagy nem tesz a rászorultakért. Az olvasó tudja, hogy az ingyenkonyhán olyanok is állnak sorba, akiket egy kicsit jobb szabályozás talán megóvhatott volna attól, hogy túlnyújtózzanak a takarójukon és visszafizethetetlen hitelre vegyenek lakást, ami aztán, mint a kisgömböc, felfalta az egész egzisztenciájukat. Azt is tudja, hogy a cigány gyerekek rajzai egy olyan alapítvány segítségével születnek, amely angyali kitartással azt igyekszik helyretenni, amit az állami iskolák rendszerszerűen rontanak vagy mulasztanak el; ő tudja, hogy a hajléktalannak már az utcán létét is bűnné nyilvánították.
Akár örülünk neki, akár nem, az állam a hazai össztermék felét elveszi tőlünk és újraosztja, törvényei és rendeletei révén az élet milliónyi mozzanatát zárhatja karámba. A szegénység ellen is többet, sokkal, sokkal többet tehet, mint mi a filléreinkkel. Mit ér az állam lehetőségeihez képest az egyéni jótékonykodás? Adományunk nem naiv pótcselekvés-e csupán, önfelmentés, ragtapasz a társadalom nyílt törésein, melyek kezeléséhez mentő, szakorvos és kórház kellene: szervezett, intézményes, nagybani, állami megoldások? Nem lehet-e, hogy többet tehetnénk a társadalom alá szorultakért, ha az állam folyamatain próbálnánk változtatni? Ha vernénk az asztalt az önkormányzatnál, ha feljelentenénk a szegregáló iskolákat, ha tüntetnénk a hajléktalanság kriminalizálása ellen, ha magunk is indulnánk a választáson?
Persze itt meg az a bibi, hogy hiába tehet az állam összehasonlíthatatlanul többet a mélyszegénység ellen, mint mi az adományunkkal, ha mi viszont lepattanunk az államról: egy szem szavazatunk a szegények melletti kiállást fontos küldetésként ígérő pártokra (melyikre is?), aláírásunk a sok petíció alatt nem oszt és nem szoroz.
Mi akkor a válasz? Marad mégis a kisüzemi karitász? Nem gondolom, hogy bármelyik csatorna eleve rossz lenne: adjunk csak pénzt a koldusnak (ha nem szedi el tőle a pénzt, aki futtatja), a rákos kisgyerekeknek (ha nem ízléstelenül szívfacsargató óriásplakátokra, hanem valóban nekik megy a pénz).
De emellett mérlegeljük azt is, hogy a kiszolgáltatottak megsegítésére szánt pénzünkkel és energiánkkal egy harmadik, köztes szereplőt támogassunk. Kikre gondolok? Azokra az aktivista csoportokra, akik épp azt tekintik küldetésüknek, hogy az államot a rászorulók segítésére bírják. Akik rajta tartják a szemüket azon, mit tesz az állam az elesettekért, vagy éppen ellenük. Nekik az egyes polgárnál több a szakértelmük és idejük arra, hogy megtalálják a legjobb eszközöket. És rajtuk keresztül az államra is hathatunk.
Ha a hajléktalanokért fáj a szívünk, keressük meg, melyik szervezetről olvastuk a hírekben, hogy profi, határozott, de erőszakmentes eszközökkel megpróbálták útját állni a velük szembeni politikai repressziócunaminak. Keressük fel a honlapjukat, hívjuk fel a diszpécserüket: hogyan segíthetünk? Ha a szegregált roma gyerekeket szeretnénk boldogítani, nézzünk utána, ki perel az érdekükben, vagy ki kritizálja felkészülten a kormány különiskoláztatás felé mutató terveit - és tájékozódjunk, hogyan járulhatunk hozzá a munkájukhoz! Ha nem hisszük, hogy országos szinten menni fog a dolog, nézzünk szét, melyik egyesület tölt be hasonló szerepet a szűkebb környezetünkben vagy önkormányzati szinten. Ha olyan sincs, kutassuk fel azt, aki a szegények érdekében a legeredményesbben rágja az EU Bizottság vagy az ENSZ fülét.
A demokratikus állam (az ünnepi hangulatban tegyük most zárójelbe, hogy van, aki szerint ez a jelző a magyarra ma már nem is vonatkozik) nem annyira valaki, mint inkább valami: érdekek harcának terepe. A kamarák, a vállalatok, a lobbicsoportok, a szakszervezetek ráncigálják a képviselőket és kormánytagokat erre-arra. Van szószólójuk a mozdonyvezetőknek, a szociális munkásoknak, a nyugdíjasoknak, a siketeknek. A társadalomból kimaradóknak alig. Ha az ő érdekeikben fellépő, eleve óriási hendikeppel induló szervezeteket segítjük, talán a legtöbbet tettük, amit lehet.
Azért persze vegyük meg azt a tarisznyát, és adakozzunk. És írjuk alá a tiltakozást. Is.
