Az MNB-t azonban nem sikerült erőből gleichschaltolni; Orbán Viktornak ki kellett várnia az elnöki időszak végét. Végül Matolcsy György kinevezésével a kormányzat formálisan szalonképesen, a szabott idő lejártával a Dimitrov téri műintézményben végzett, többszörösen gazdaságiminiszter-viselt, magát tehát tág értelemben joggal közgazdásznak mondó politikust delegált a jegybank élére. A színházjáró olvasónak a történet hasonlónak tűnhet egy másik nemzeti csúcsintézmény vezetőváltásához: Alföldi Róbertet is bántotta a Fidesz-kormányzat, ám az ő leváltásával is megvárták mandátumának lejártát, és őt is másik színházi ember váltotta.
Matolcsy György és Vidnyánszky Attila kinevezésének párhuzamos történetei azonban egyvalamiben jelentősen különböznek: az időzítésben.
A Nemzeti Színház vezetőváltásáról a csöppet sem elegánsan meghozott formális döntés fél évvel az előtt megszületett, hogy Vidnyánszky átvette volna az intézményt. Jó okkal: a sima váltáshoz, a tájékozódáshoz, a költségvetésről, előadásokról és színészekről szóló döntések meghozatalához nyilvánvalóan kell egy hosszabb átmeneti időszak.
A monetáris politikában legalább annyira fontos a kiszámíthatóság, mint a színjátszásban; másutt a jegybankoknál is természetes akkora ráhagyás a kinevezésben, mint nálunk a Nemzeti Színháznál. A jegybankelnökséget mégis szinte az utolsó percig lebegtette a kormányfő, hónapokig variálták a dodonai nyilatkozatokat átlátszó kiszivárogtatásokkal.
Vajon miért?
Semmiképpen sem azért, mert a kormányzat kevésbé kívánja uralni a kultúrát, mint a pénzügypolitikát, vagy fordítva. (Mára szemmel láthatóan minden intézményt és területet uralni akar.) És azért sem, mert az egyiknél szükség lenne a szakmai autonómiára, a másiknál nem.
A fő különbség a kinevezések között, hogy a két döntés közül az egyik egy olyan intézmény vezetéséről szól, amely egy rendkívül érzékeny, mindenki számára látható mérőeszközhöz, az árfolyamhoz van bekötve. Ez a mérőeszköz ráadásul gerjedésre hajlamos, és egy csak részben hatástalanított társadalmi-gazdasági bomba elsütőszerkezetéhez van kötve.
A Nemzeti Színházban zajló munka fontos. De teljesítményét, a nemzeti önreflexiót, az emelt műveltségi szintet, a műélvezetet, élményt, katarzist számszerűsíteni nagyon nehéz. A jegyek ára és fogyásuk sebessége, a telt házak, az üzérek árai azonban valamit mutatnak. Ezek alapján azt is gondolhatjuk, hogy amit a Nemzeti Színház nyújt, az jobb, mint amit például az Újszínháztól kap a nemzet. De szépen lennénk, ha túlzottan figyelnénk e bizonytalan és durva kvantitatív mutatókat. A szakmai munka összeomlásának, annak, ha magyarok tízezrei mély, okos, megrázó rendezések helyett avítt, magyarkodó kulisszahasogatásban részesülnek, nagyon is lehetnek jelentős negatív társadalmi hatásai. De attól csak rohad a nemzet, nem robban.
A jegybank diktálta monetáris politika viszont mind közvetlenül (a kamatok, piaci beavatkozások révén), mind közvetve (például nyilatkozatokon keresztül) hat arra, hogy a forintot euróra, eurót forintra váltók piacán hogyan alakul a kereslet-kínálat, és ennek eredményeként az árfolyam. Ezen a piacon nemcsak az exportőrök és importőrök, hanem a spekulánsok is adnak-vesznek. Közéjük tartoznak a pici vagyonukat az árfolyam függvényében ide-oda váltó középosztálybeli megtakarítók is, meg azok a (magyar vagy külföldi) nagybefektetők, akik nem napról napra, hanem percről percre döntenek arról, érdemes-e még a magasabb kamatért forintban tartani a pénzüket, vagy usgyi, irány az euró és a dollár viszonylagos biztonsága. Ez a folyamat egy ponton elkezdheti önmagát erősíteni: az egyre olcsóbb forintot nem csábító vásárlási lehetőségként, hanem vészjelzésként dekódolva elkezdhetnek megszabadulni forintjaiktól a spekulánsok. Ezt hívják pániknak. Senki nem tudja, hol van ez a pont.
A kormány is tisztában van ezzel. Ezért szemét végig az árfolyamon tartva, türelmes, apró kommunikációs lépésekkel növelte annak a valószínűségét, hogy Matolcsy lesz az utód. Ezt meghintették groteszk módon ortodox nyilatkozatokkal, melyekben Matolcsy, miközben szempillaremegtetve oldalazott ki az elől a kérdés elől, hogy vajon lesz-e jegybankelnök, hitet tett az infláció leküzdése mint fő központi banki cél mellett. Amikor a Világgazdaság megbízható forrásra hivatkozva hírül adta, hogy a Nemzeti Bank elnöke Matolcsy György lesz, az euró forintárfolyama az előtt ugrott egyet, hogy kijött volna Kocsis Máté cáfolata.
A "megbízható forrás" minden valószínűség szerint kormányzati kiszivárogtatást jelent. Lehet persze, hogy valakinek eljárt a szája, de a gondosan óvatos mutatványhoz jobban illik az a hipotézis, miszerint valamelyik kormány-főkommunikátor ún. kipuhatoló kiszivárogtatást (trial-balloon leak) hajtott végre: kipróbálták, az akkori várakozások mellett hogyan reagál az árfolyam a bejelentésre.
Mindezt úgy húzta el a lehető határig a kormány (amikor az elemzők már nagyon valószínűnek gondolták Matolcsyt, de még semmi sem volt formálisan bejelentve), hogy ha közben a külső piaci körülmények zordra fordulnak, vagy látványosan beszakad a forint árfolyama, még mindig arcvesztés nélkül jelölhetett volna a kormányfő egy kevésbé veszedelmes bankelnököt.
Le a kalappal: a mutatványt tanítani lehetne a gazdaságpolitikai kommunikációs taktika mesterkurzuson. Az akció a kormány szempontjából fényes siker: az új kapitány a hídon, a mutató 305-ig kilengett, de úgy tűnik, a még mindig nem hatástalanított bomba ennél a pontnál még nem robban.
Az új kapitány büszkén áll a hídon. És sorra rúgja ki a tűzszerészeket.
