Váradi Balázs

Csak semmi politika!

Pallosjog

  • Váradi Balázs
  • 2013.09.01 14:07

Egotrip

Az analitikus etika egyik klasszikus gondolatkísérlete az elszabadult villamos dilemmája (lásd például Judith Jarvis Thomson Killing, Letting Die, and the Trolley Problem c. cikkét 1976-ból).

Ha nem teszünk semmit, öt ártatlant csap el a vezető nélkül robogó szerelvény; ha odaszaladunk, és átállítjuk a váltót, megmenthetjük azt az ötöt, viszont ekkor saját kezűleg okozzuk egy hatodik, a kitérő sínen kikötött ember halálát. Több választásunk nincs. Mit tegyünk, mi a helyes, mi várható el tőlünk ilyenkor? Dolgunk-e az aktív ölés ódiumát magunkra véve egy ártatlan fejét lenyisszantatni azért, hogy néggyel csökkenjen a halálos áldozatok száma? Az effajta feladványokon, vélhetnénk, leginkább rafinált mazochisták vagy filozófiaprofesszorok szeretnek grüblizni. Mi, hétköznapi emberek ritkán kerülünk szembe ilyen súlyú dilemmákkal - tisztelet a harctereken vagy a sürgősségi sebészeteken dolgozó kivételeknek -; valódi, hétköznapi erkölcsi kutyaszorítóink szinte sosem emberéletekre, hanem sokkal kisebb tétekre mennek.

Vajon helytálló-e ez az állítás a fejlett országokban, modern tömegdemokráciákban hatalmon levő politikusok esetében is? A válasz e kérdésre állampolgári viselkedésünket is befolyásolhatja. Ha választott vezetőink mégiscsak, ma is élet-halál urai, nehezebb indokot találni arra, ha nem veszünk részt kiválasztásukban és elszámoltatásukban.

Első ránézésre az életről és halálról pallosjoggal döntő közhatalom népmesei világa igen távolinak tűnik a paragrafusokkal és könyökvédős bürokratákkal uralt modern politikától, ahol az igazságszolgáltatás független és a rendőrség kézzel nem irányítható. Meglehet, egy törvénymódosítás vagy egy kormányrendelet valóban sok ember zsebére megy, ám a Magyar Országgyűlés vagy a kormány mégsem emberéletekről dönt - legalábbis békeidőben és azóta, hogy eltörölték a halálbüntetést.

A következőkben amellett érvelek, hogy ez a távolság illúzió csupán. A hatalom ma is élet és halál feletti hatalom, legfeljebb a sínhez kötözöttek arca nem látszik élesen. Két autópálya-nyomvonal tervét összehasonlítva a rátermett közlekedésmérnök előre megmondja, hogy a keskenyebb, kanyargósabb, fajlagosan olcsóbb úton hánnyal több halálos baleset lesz, mint a szélesebb leállósávú, beláthatóbb és drágább változaton. A legjobb példa mégis az a szakpolitikai terület, amely békeidőben is megbízhatóan, tömegesen szállít élet-halál döntéseket államtitkárok, miniszterek, miniszterelnökök elé. Az egészségpolitika. Téved ugyanis az, aki azt gondolja: a betegség okozta halál esetén szétszálazhatatlan, mennyire a fátum, mennyire jövedelmünk, mennyire életmódunk és mennyire az állam által felállított, működtetett és finanszírozott egészségügyi ellátás minősége dönt arról, mikor érkezik a kaszás. Gondos egészségügyi-statisztikai eszközökkel nem is olyan nehéz megmondani, mennyire tehet a fenti sorban a legutolsó tényező, az ellátás hiányossága arról, hogy kiket üt el a magyar állami egészségügy villamosa.

Az elemzés egyik módszere, hogy csak azokat az elhalálozásokat vesszük számba, amelyekbe az orvostudomány mai állása szerint nem szabadna belehalni (szinte) senkinek, mert a betegségek, melyek okozták őket, kiszűrhetők vagy gyógyíthatók. Például: ötven év alatt cukorbetegségben, hetvenöt alatt bőrrákban, magasvérnyomás-betegségben vagy tüdőgyulladásban alig szabadna valakinek is meghalnia - ha jól működik az egészségügyi ellátórendszer. Nullára persze lehetetlen az ilyen nem szükségszerű halálok számát levinni. De a nemzetközileg egységesen meghatározott ún. elkerülhető halálokok miatt évente és egymillió főre vetítve Ausztriában 670, Magyarországon 1700 embert veszítünk el. A különbség a tízmillió magyarral számolva évente tízezer fő. Tízezer halott.

A robogó villamos reflektorának fényében nemcsak a váltóállítás nélkül halálra ítélt magyarok száma látszik jól, hanem - Vitrai József és Bakacs Márta számításainak hála - azt is tudjuk, hol éltek, míg a sínhez nem kötözte őket a sors. Az enyingi, mátészalkai, abaúj-hegyközi kistérségben - ismét: egymillió lakosra vetítve - 2500-2600 ember hal elkerülhető halált, a szentendrei vagy a budaörsi kistérségben "csak" kb. 1200. Az államtitkár, a miniszter elkezdheti átállítani a váltót. Először is úgy, hogy az egészségügy rendszerén belül vállalnak konfliktusokat: például a krónikus kezelésről a szűrésre, az alapellátásra csoportosítanak át pénzt, és ezzel a kórházban sokáig és drágán haldoklók felé irányítják át a villamost. A gazdasági miniszter és a miniszterelnök megteheti, hogy máshonnan von el forrásokat, és az adócsökkentésre, a stadionokra, az oktatásra vagy a vállalatok támogatására szánt forintokból próbálnak meg erre a célra lecsípni. Evvel sokszor másokat hoznak rosszabb helyzetbe - még akár a halálba is taszítanak embereket, például ha az autópályán spórolnak.

Az egészségpolitikusnak nehezebb a dolga, mint annak, aki csak gondolatban kísérletezik. Ha változtatni próbál, magára veszi az ezzel járó politikai és erkölcsi felelősséget is. Miközben sem arra nincs garancia, hogy megmozdul-e a váltó, azaz sikerül-e a villamost eltéríteni, sem azt nem lehet biztosan tudni, hogy az eddig nem próbált kitérőn pontosan hány test felett reccsen majd a kerék. Az egészségügyi reformmal kísérletező második Gyurcsány-kormány nagy hittel ráncigálta a váltót - hiába. Immár sose derül ki, jobban jártunk volna-e a magánbiztosítós vágányon. A második Orbán-kormányzat e téren apró javítgatásokkal elégszik meg. Hagyja, hadd menjen az elszabadult villamos arra, amerre eredeti pályája viszi; az egészségpolitikában a kórházak államosításán túl alig változtatott. Ezt megkönnyebbülten figyelik azok, akik az előző kormány egészségügyi ötleteit és azok politikai támogatás nélküli erőltetését alapvetően rossznak, sőt súlyos politikai hibának látták. Meg azok is, akik a mostani kormányt alkalmatlannak gondolják a szakpolitikai korrekciókra. Még jó, hogy nem csinálnak semmit - legalább nem ártanak.

De mit gondoljunk erkölcsi szempontból az olyan egészségügyi kormányzatról, amely elsasszézik a változtatás imperatívusza elől? Vélhetjük úgy, hogy a nem cselekvésért senki nem tehető felelőssé. Vagy számolgathatjuk szorgosan a halottakat, és a semmittevés következményeit mérlegre téve fogalmazhatjuk meg erkölcsi ítéletünket. Ha így teszünk, nehéz nem arra jutni, hogy egészségügyi kormányzat azzal, ha meg se moccan, meg persze azzal is, ha olyan vágányra löki a villamost, amit nem lát be, de amelyen még több lesz az áldozat, igenis öl. Ha erkölcsösnek gondolt okkal is. Ha nem rossz döntésekkel, akkor tétlenséggel. Évente ezreket. Akik közt több a mátészalkai, mint a szentendrei.

Ők, akik talán eltéríthetnék a villamost, elfordítják a tekintetüket. Mi sem nézünk oda, mert mi sem akarunk tudomást venni a látványról; vagy mert van más nézni- és szörnyülködnivalónk. Egyre megy. Az elkerülhető halál villamosa kérlelhetetlenül csilingelve robog felénk a síneken.

Neked ajánljuk