A szociális segélyezés hazai rendszerén bizonyosan van mit javítani - erre utalnak a riasztó és romló szegénységi mutatók, a rendszer diszfunkcióinak leltárai és sűrű foltozgatása. Gébert Judit és Tőzsér János (lásd: Ami jár, az jár, Magyar Narancs, 2013. június 6.) a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetését kínálja megoldásnak. (Szeptember 16-ától pedig egyenesen Nemzetközi hét az alapjövedelemért címmel Európa-szerte rendezvénysorozatot terveznek a hívek.)
Ezt az alapjövedelmet az állam mindenkinek, munkakeresési vagy más feltétel, rászorultsági teszt nélkül, rendszeresen nyújtaná, összege legalább a lakhatás és az étkezés költségeit fedezné. A két szerző szerint ez egyszerű és hatékony megoldás lenne számos problémára. Először is arra, hogy a technológiai fejlődés miatt törvényszerűen fogynak a munkahelyek. Aztán a feltétel nélküli alapjövedelem mérsékelné a munkavállalók kiszolgáltatottságát a munkaadókkal szemben. Megszabadítaná a munkanélkülieket a szociális segély megbélyegző hatásától; csökkentené a segélyezést intéző bürokráciát és a "megélhetési bűnözést". Jobban ösztönözne munkára, mint a munkanélküli-segély; és - mert mindenki ugyanannyit kapna - igazságos is lenne.
A jóléti állam kiterjesztése a fejlett világban sok évtizedig tartott: univerzális jogként oktatást, egészségügyi ellátást és más szolgáltatásokat is elérhetővé tett. Annak, aki polgártársai egy részének egzisztenciális kiszolgáltatottságát elviselhetetlennek tartja, szerfölött vonzó lehet a gondolat, hogy ezt a folyamatot a mindenkinek alanyi jogként adott pénzzel tegyük teljessé. A javaslat magyar politikusokat is rabul ejtett: Szanyi Tibortól Schiffer Andráson át Szili Katalinig többen kiálltak mellette.
Most azonban amellett fogunk érvelni, hogy a jól hangzó elméletnek véres a torka: egy Magyarország fejlettségű, gazdaság- és társadalomszerkezetű országban a feltétel nélküli alapjövedelemnek több lenne a kára, mint a haszna. Azt állítjuk, hogy a két szerző kiindulópontja, miszerint a technológiai fejlődés miatt szükségszerűen csökken a foglalkoztatás, mind elméletileg, mind empirikusan megkérdőjelezhető. Az alapjövedelem bevezetése a Tőzsér és Gébert által felsorolt pozitív hatások mellett két jelentős negatív hatást is hozna: tovább csökkenhet a foglalkoztatás, ennek minden káros további következményével együtt, és - ha más állami szolgáltatásokat nem kurtítunk meg radikálisan - nagy társadalmi károkat és növekedési áldozatot okozó adóemeléssel vagy fájdalmas kiadáscsökkentéssel járna. Végül pedig azt fejtjük ki, hogy az alapjövedelem nálunk bevezethető formája igazságtalan is lenne. Hatékonyság és igazságosság bármilyen kombinációja lebegjen is társadalmi célként a szemünk előtt, ennél mindenképpen van jobb megoldás.
A foglalkoztatás útvesztői
Mindenekelőtt arról illene mondani valamit, hogy mekkora is lenne az alapjövedelem hazai összege Magyarországon. A szerzők erről a kulcsfontosságú számról szemérmesen hallgatnak. Ha azzal számolunk, hogy ez az összeg a tipikus (medián) háztartás élelmiszer- és lakáskiadásait fedezné (ha jól értjük, így szól a koncepció), de a ruházkodást, utazást, gyógyszert, egyebeket már nem, akkor egy főnek (közé számítva a másokkal egy háztartásban élő gyerekeket, időseket is) havi 38 ezer forintot kéne kapnia. Ez a KSH által számolt létminimumnál - ami 2012-ben 86 000 forint volt - lényegesen alacsonyabb összeg: de ha ennél többet juttatnának a szerzők egy főnek, az csak erősítené a következőkben ismertetett aggályainkat.
Bár az elmúlt ötven év hajmeresztő léptékű és gyorsaságú folyamatai - az emberi munkát megtakarító mezőgazdasági és ipari technológiák rohamos fejlődése, a népességnövekedés, a külkereskedelem növekvő aránya és a szellemi munka gyors térnyerése a fizikai munkával szemben - mind egy irányba, a foglalkoztatás csökkenése felé mutattak a fejlett világban, a munkahelyek mégsem fogyatkoztak meg. Sőt, az OECD adatai szerint a kétkezi munkától egyre inkább elszokó gazdag országok munkapiacai meglepően gyorsan alkalmazkodtak. Még a fakanál és pelenka helyett fizetett munkát óhajtó nők sokasága is talált munkahelyet, mégpedig anélkül, hogy a férfiak foglalkoztatása érdemben csökkent volna. Ha van egyértelmű trend a foglalkoztatásban, az inkább enyhe növekedést mutat: az OECD-országokban 1960-ban a 25-64 éves népesség 64, 50 évvel később már 71 százaléka dolgozott.
Mindez nagyrészt a szolgáltatások gyorsan növekvő keresletével magyarázható, ami gyakorlatilag kielégíthetetlen; és ha kipipáltuk az emberi tőkét újratermelő vagy regeneráló oktatási, szociális és egészségügyi ellátásokat, még mindig ott van a turizmus és a tartalmas szórakoztatás. A kelet-európai polgárnak persze más a tapasztalata, hiszen nálunk az átmenet a rendszerváltáskor valóban a munkakereslet csökkenésével járt. A posztszocialista munkapiac lassú alkalmazkodása azonban inkább a rossz kormányzati válaszok, semmint a gazdasági folyamatok rovására írható, és a kilábalást is inkább a szakpolitika javítása, mint az alacsony foglalkoztatásba beletörődő jóléti rendszer hozhatja el.
Elméleti alapon nem lehet eldönteni, hogy az alapjövedelem növelné vagy csökkentené-e a foglalkoztatást, mert a hatása társadalmi csoportonként eltérő lehet. E hatások eredőjét csak kísérleti úton, esetleg hasonló programok munkakínálati hatásán alapuló szimulációkkal lehet megállapítani. Egyszerű számításaink szerint (ahol csak a munka mellett és az a nélkül elérhető jövedelmet vetettük össze, 30-40 százalék közötti adóterhelést és havi 28-58 ezer forintos alapjövedelmet feltételezve) a munkába állási hajlandóság a jelenlegi szabályozáshoz képest nőne az új (járadékra jogosult) munkanélküliek és a közfoglalkoztatottak esetében, és csökkenne a (segélyre vagy semmire nem jogosult) tartós munkanélküliek, illetve a jóléti ellátásra nem jogosult nem dolgozók esetében. Az első két csoportba a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2013 márciusában közel 200 ezren tartoztak, míg a többibe (ahol csökkenne a munkára ösztönzés) legalább 500 ezren.
További kérdés, hogy vajon nem erodálná-e az alapjövedelem bevezetése azt a társadalmi konvenciót, hogy felnőtt, egészséges embernek dolgoznia kell; és ha igen, milyen foglalkoztatáscsökkenést eredményezne ez.
Az alapjövedelem és a költségvetés
Ha fejenként, havonta, átlagosan 12 hónapon át 38 ezer forintot fizetünk tízmillió lakosnak, akkor az évente 4560 milliárd forinttal terhelné meg az ország költségvetését (számaink közelítőek, és a 2012-es költségvetésen alapulnak). Ez irdatlan összeg, a költségvetés harmada, a GDP 16 százaléka, másfélszerese annak a kevesebb mint 3000 milliárdnak, amit a költségvetés a szegénység megelőzésére és csökkentésére költ (a lehető legtágabban értelmezve e kategóriát, azaz a szociális védelemre szánt költéseket számolva ide, a kiérdemelt nyugdíjkiadások nélkül).
Közelebbről: még ha az alapjövedelem bevezetésekor meg is szüntetünk minden pénzbeli szociális támogatást - a családi pótlékot, az összes lakhatási, özvegyi és árvasági ellátást, a közmunkát, sőt a munkanélküli-segélyt is -, akkor is jó 2500 milliárd pluszkiadást raknánk a költségvetésre. Ha nem a mostani támogatások helyett, hanem mellettük kívánják támogatói bevezetni, még sokkal többet. De még az előbbi minimummal kalkulálva is: ez az intézkedés a GDP 3 százalékáról legalább 12-re vinné fel a költségvetési hiányt, ami más változtatások nélkül gyors államcsődöt hozna.
Ezt a kiadásnövekedést valamiféle óriási kiadáscsökkentéssel kell ellensúlyozni: a 2500 milliárd alig kevesebb annál, mint amit oktatásra és egészségügyre a költségvetésből együttesen költünk. Esetleg brutális adóemeléssel - és ez lenne a legegyszerűbb mechanizmus arra, hogy a nem szegényektől visszavegyük az alapjövedelmet, amit az univerzalitás bűvöletében adtunk nekik. Megint csak a nagyságrend érzékeltetésére: az Európa-bajnok kulcsú áfából származó bevétel csaknem megkétszerezésére lenne szükség - ha ez egyáltalán lehetséges volna.
De akár a kiadáscsökkentést, akár a bevételnövelést választjuk, mindkettőnek jelentős negatív társadalmi vagy gazdasági hatásai lennének, nem utolsósorban a gazdasági növekedésre és az aktivitási rátára. Ezeket részben - de csak részben - ellensúlyozná a kiosztott pénz keresletnövelő hatása.
A terv vertikális igazságossága kérdéses
Gébert Judit és Tőzsér János igazságosnak mondja a konstrukciót, hiszen mindenki alanyi jogon, megaláztatás és jogosultságigazolás nélkül ugyanannyit kap. Szegény is, gazdag is. Ez tény. Ez azonban legföljebb arra világít rá, milyen óvatosnak kell lennünk, amikor vásárlócédulára felskiccelt társadalommérnöki tervek igazságosságát egyetlen, első ránézésre tetszetős morális intuíció alapján próbáljuk megítélni. A költségvetési változtatások igazságosságának vizsgálatánál ugyanis elengedhetetlen a vertikális elosztási hatások vizsgálata: azaz annak a mérlegelése, hogy vajon növeli-e vagy csökkenti a jövedelmi egyenlőtlenségeket az adott intézkedés.
Az ötlet igazságossága ebből a perspektívából viszont a kivitelezés részleteitől függ. Hiszen a feltétel nélküli alapjövedelem azoknak a középosztálybeli millióknak is adna pénzt, akik most nem kapnak szociális ellátást vagy nem ennyit. (Ha már itt tartunk: mi történne például a családi pótlékkal?) Hogy összességében a terv bevezetése után a gazdagok vagy a szegények járnak jobban, annak megítéléséhez két fontos faktort kell még figyelembe venni.
Először is azt, hogy kitől vettük el az egyidejűleg kivezetett támogatásokat. Ha inkább a szegényektől, akkor azért cserébe, hogy a szegények jó része jobban jár és alanyi jogon kap támogatást, irdatlan sok pénzt kiosztunk a középosztálynak és a gazdagoknak is, akik erre nem szorulnak rá. Ha a középosztálytól és a gazdagoktól szeretnénk elvenni a támogatásaikat, hogy ne romboljuk a terv igazságosságát, akadályokba ütközünk: ők nem annyira pénzbeli transzfereket kapnak (amiknek egy részét a jogállamiság sárba tiprása nélkül amúgy is nehéz egyből leállítani - gondoljunk például a különböző lakáskölcsön-támogatásokra), mint inkább az oktatásra, az egészségügyre, a kultúra támogatására fordított pénzből részesülnek nagyobb mértékben.
A második dilemma pedig az: vajon kire terheljük a fentebb vázolt kiadáscsökkentést, illetve kitől szedjük be a szükséges pluszadót? Ha vagyon- vagy ingatlanadóval, a gazdagok adókedvezményeinek megnyirbálásával próbáljuk előteremteni az alapjövedelem költségvetési fedezetét (bár ennyit nagyon nehéz lesz pusztító mellékhatások nélkül beszedni tőlük), akár csökkenhet is az egyenlőtlenség. De ha már az adórendszert át tudjuk így rendezni, akkor az ebből befolyó pluszpénzt költhetnénk csak a szegényekre, hogy az egyenlőtlenség még jobban csökkenjen. Ha viszont az átlagháztartásokból szívja ki a költségvetés az alapjövedelem forrását, a nagyvonalú terv eredményeképp még nőhet is az elosztási egyenlőtlenség.
És akkor a kulcsfontosságú politikai kérdést még fel se tettük: vajon sikerülhet-e a drámai költségvetési átrendezéshez a választók, köztük is a demokráciában kulcsfontosságú medián választó támogatását megnyerni?
Van-e jobb?
Kritizálni könnyű, alkotni nehéz. Van-e jobb javaslatunk?
Van. A Haza és Haladás Alapítványnak a Tárkival közösen készített tanulmányunkban, amely azt vizsgálja, hogyan csökkenthető a tartós mélyszegénység a célhoz kötött támogatások révén (Felemelkedés közös erővel, www.hazaeshaladas.hu), ki is fejtettük. Igyekeztünk az ösztönzési hatásokat, a költségvetési, intézményi és politikai korlátok figyelembevételével olyan modellt elképzelni, amely véd a kilátástalan szegénységtől, és akit lehet, segít kiemelkedni belőle. Biztosan nem tökéletes, és nem kétséges, hogy szakmai vitákkal tovább lenne javítható. Nem csillog olyan fényesen, sárgább, savanyúbb - viszont megvalósítható.
Meglehet, az alapjövedelem az energiahordozók utáni bányajáradékból keletkező jövedelmét a lakosok közt újraosztó Alaszkában jó eszköze a redisztribúciónak. Az is lehet, hogy, mint Philippe Van Parijs javasolja, az alapjövedelemmel kéne helyettesíteni az uniós országok közötti újraelosztó mechanizmust. És az is előfordulhat, hogy ez az idea intellektuálisan kellemesen csiklandozza a magát baloldalinak gondoló értelmiség egy részét. De ettől még délibáb marad, amely nem számol a társadalmi-gazdasági hatásmechanizmusokkal, sőt az elemi szorzással kiszámolható költségvetési nagyságrendekkel sem törődik egy fikarcnyit sem. Nemcsak az a baj vele, hogy rövid vagy középtávon Magyarországon költségvetési - és politikai - okokból bevezethetetlen: de káros mellékhatásai miatt céljait sem lenne képes elérni. A hazai szegénység enyhítésére nem alkalmas.
Messzebb tekinteni a szegénység elleni harcban, mint az orrunk hegye - helyes magatartás. Megvalósíthatatlan utópiákkal házalni azonban felelőtlenség.
