Testvéri tankok

A magyar közpolitika mostanában nemcsak csüggesztő, de végtelenül provinciális is. Amikor azt próbáljuk bemutatni és megérteni, mi zajlik körülöttünk, alaptörvényestül, stadionostul, hajléktalanüldözésestül, áfacsalásostul, hajlamosak vagyunk kézlegyintéssel elintézni azokat a körülményeket, amelyek éle­tünk színterén, ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren kívül esnek.

Pedig a big picture nélkül félrecsúszhat az elemzés. Amikor Winston Churchill a II. világháború angol szempontból legsötétebb pontján hírül vette a japánok megsemmisítő Pearl Harbor-i támadását, annyit mondott: „Nos, akkor végül is győztünk.” („So we had won after all.”) Tudta, hogy bármilyen megpróbáltatások várnak is még Angliára, bármily bizonytalanok is a háború utáni világ körvonalai, az Egyesült Államokkal kiegészülő szövetségesek biztos túlerőbe kerültek.

Négy nemzetek fölötti, a Kárpát-medencén messze túlnyúló kapcsolatrendszerről fogok most megemlékezni. Az Egyesült Államok vezette NATO-ról, európai uniós tagságunkról, helyünkről a világgazdaságban, és vallási hovatartozásunkról.

Az amerikai hegemóniájú NATO a nyugati ­világ, benne tizenöt éve Magyarország biztonságának a legfőbb őrzője a Szovjetunióval, majd Oroszországgal és más katonai veszedelmekkel szemben. Az atomrakéták árnyékában legfőbb ereje a hiteles fenyegetésen alapuló elrettentés. Ha valaki ennek nyertese, az Európa, különösen az ernyő alá nemrég bekéredzkedett Közép-Európa. Most különösen, hogy rögtön határain túl, a kimaradt országok földjén orosz lánctalpak dübörögnek, sőt, Putyin a tagállamok védelmét is kóstolgatja – vadászrepülőkkel, kiberhadviseléssel, propagandával, párt­pén­zekkel. A NATO ugyan nem túl kényes tag­jainak demokratikus belső rendjére (a szervezetnek tagja a 60-as, 70-es években katonai junták által vezetett Görögország és Törökország is), de ha a magyar kormány látványosan oroszbarát („független és mondhatni kreatív”) külpolitikát folytat, számíthat a szankciókra. Hiszen a kikacsintó, rosszhiszemű szövetséges az egész szervezet hitelét ássa alá. Aki egyszer ilyet próbál, az akkor is eljátssza a bizalmat, ha néhány pofon után gyorsan visszakucorodik az ernyő alá.

Az Európai Unió, ez a félföderális szerződéshalmaz, ez a zászlóval ellátott szabadkereskedelmi övezet és kontinentális méretű sóhivatal finoman fogalmazva is work in progress. Barátai szerint az európai politika nagyszabású alkotása, a béke, a fejlődés és a civilizáció még épülgető, páratlan katedrálisa. Kritikusai szerint demokráciája hiányos, bürokráciája béna, és keretei jobban hasonlítanak a XVII–XVIII. század Német-római Birodalmának laza és inkonzisztens intézményeire, mint az Amerikai Egyesült Államokéira. De alapértékei között – ha nem is bírja kikényszeríteni – fő helyet foglal el a liberális demokrácia ama minimuma, amit a NER nálunk már évekkel ezelőtt legázolt. Rá­adásul tíz éve a közös költségvetéséből jövő támogatások tejét szopja az államfüggő magyar gazdasági elit nagy része. Az egész konstrukció szándékosan kompromisszumkereső, lomha, és csak akkor mozdul tyúklépésnél nagyobbat, ha muszáj. De ha lassan is, ha nem tudni, meddig merészkedve is, már néhány éve elindult abba az irányba, ahol az Orbán-rezsim elfogadhatatlan intézkedéseivel szemben vállalt konfliktusok sejlenek fel.

A magyar Európa egyik legnyitottabb gazdasága: az import és az export nélkül összeomlanánk. Mindkettőnek a háromnegyede a fejlett demokráciákkal – az OECD tagországaival – zajlik, teljes exportunk negyede pedig egyetlen országba, Németországba megy. A KGST-export összeomlása kismiska ahhoz képest, ami a magyar gazdasággal történne, ha ezt az ezer szálból álló, minket a Nyugathoz kötő üzleti hálót megrázná valaki. A nyugati központú nagyvállalatok persze nem a liberális demokráciára, hanem a profitra esküdtek fel, és a Mercedes Szaúd-Arábiába és Kínába is szívesen szállít. A saját magukra vonatkozó szabályozást ugyan igyekeznek alakítani, de a nagypolitikába ritkán szállnak be. Ne áltassuk magunkat: a Telekom a főszabály, az RTL a kivétel. De a korlátokkal és ellensúlyokkal nem fékezett állam, amely nemhogy egyetlen ágazatra, de konkrét vállalatokra veti ki akár utólagos sarcait, olyan kockázat, amit ellensúlyozni kevés magyar üzleti lehetőség képes. És akkor a rezsimmel ágyba bújó nagyvállalatokat sújtó nyugati kritika, sőt, bojkott veszélyéről még nem is beszéltünk.

Végül pedig: a hazai nagyegyházak elsősorban nyugati kapcsolatokat ápolnak. Gondolhatunk, amit akarunk Kiss-Rigó vagy a néhai Hegedűs püspökökről, egyházuk tanításainak ­szexuálerkölcsi relevanciájáról, iskoláik hatásáról a társadalmi mobilitásra, de a kereszténység nálunk honos nyugati változata Róma és Németország fele húzza a hierarchiát, és azon keresztül a híveket. Oda járnak egyetemre a ­leendő magyar püspökök, onnan várnak támogatást és iránymutatást mostani főpapjaik. Ha pedig az állam és az egyházuk kívánatos viszonyára nem a régmúltból, hanem központjaikból keresnek elfogadható mintát, minden plusz­támogatás dacára hamar szembe találhatják magukat az Orbán-rendszerrel. Még ha kritikusai nem is lesznek, előbb-utóbb csak lesz annyi eszük és távlati gondolkodásuk, hogy ne álljanak be támogatójának és szószólójának.

Mindebbe nem bukik bele holnap a NER. A másik irányba is húz minket ez-az – a gázfüggéstől az állampolgárok attitűdjéig. Egyik napról a másikra nem jönnek fel NATO-anyahajók a Dunán, nem függeszti fel tagságunkat az EU, nem hagy itt minket az összes nyugati központú nagyvállalat, és nem átkozza ki Semjén Zsoltot a római pápa. De Magyarország nem Moldávia és nem Grúzia. A Kelet felé forduló, a széles körű szabadságjogokat, a jog­uralmat, az államot önkorlátozásra kényszerítő intézményeket felszámoló rezsimnek a fentebb sorolt tényezőkkel mind meggyűlik a baja.

Már meg is gyűlt. Ezek a hálózatok és intézmények lassan és fokozatosan adnak immunreakciókat. De adnak. Washington külpolitikai arzenáljában néhány korrupt politikus diszkrét kizárásánál hegyesebb eszközök is akadnak, az unió hiányzó mechanizmusai is kiépülnek lassan – épp miattunk –, a nyugati partnerek üzleti döntéseibe is negyedévről negyedévre beépül, hogy micsoda veszélyek rejlenek a magyarországi bizniszben. És bár ennek mi isszuk meg a levét, a kormány se lesz tőle népszerűbb. Még a keresztény egyházak is felemelik a hangjukat, ha másért nem, nyugat-európai hittestvéreik megbotránkozása miatt.

Senki nem fogja a csatát helyettünk megvívni, és semmi garancia nincs arra se, hogy ami utána jön, ne lehetne másképp ugyanolyan rémes, mint a jelen. De a testvéri tankok indítómotorja jól hallhatóan berreg. Magyarországon az illiberális demokráciának hónapjai, néhány éve talán még van – történelmi esélye nincs.