Az ember ősi ösztöne (és, ha hiszünk az evolúciós magyarázatoknak, túlélésének eszköze is), hogy megszemélyesít. A róka ravasz, az öreg autó szeszélyes, az égbolt komor. Különösen azt kezeljük embertársként, ami nagy és erős, amitől („aminek a szeszélyétől”) függünk: a nagyragadozókat, a földet, a szelet, az égitesteket, a vak szerencsét. Már hogyne antropomorfizálnánk az államot is?
„Az állam, mint emberszerű lény” metaforának a politikai gondolkodás történetében is hosszú a szakálla – még akkor is, ha a klasszikus ábrázolásé, a Leviatán c. könyv 1651-es borítóján díszelgő, sok száz emberből összeálló, kardot és pásztorbotot szorongató koronás óriásé divatosan hegyes és rövid.
Sem a Leviatán szerzője, Hobbes, sem én nem az állam egyes funkcióit ellátó személyekről, politikusokról, tisztviselőkről, katonákról, rendőrökről beszélünk. Őket nem kell megszemélyesíteni, hisz emberek. Hanem az egészről, a legitim erőszak fenyegetését használva polgáraival nem önkéntes tranzakciókra lépő, a (többnyire épp általa) közügyeknek nyilvánított dolgokat intéző, óriási masinériáról. Ez az érzület inkább a szociológia, a szociálpszichológia és az antropológia eszközeivel vizsgálandó jelenség, nem az állam fogaskerekeinek tudományos vizsgálata (mely utóbbi a politikatudomány, a közigazgatás tudománya, a közösségi választások elmélete és egyéb, államra koncentráló -lógiák, -nómiák és -isztikák terepe).
Az államot inkább annak alapján ruházzuk fel emberi tulajdonságokkal, amit csinál, semmint amit mond. Az, amit egymást váltó politikusainak szájaival hangoztat, kevés kivétellel elszáll az ilyesmire alig figyelő polgárok feje felett. Amit pedig az állam cselekszik, abból is leginkább azt vetítjük rá, amit hosszú éveken, akár generációkon át, változatlanul, folyamatosan kapunk tőle. Minden állam másmilyen személyiségűnek tűnik polgárai szemében. Nemcsak azért, mert a svédek az egész világot másképp látják, mint a bolgárok, hanem azért is, mert a svéd állam más ügyekben és – főképp – másképpen lép interakcióba a svéd polgárokkal, mint a bolgár állam a bolgárokkal.
Nos tehát – milyennek mutatja magát intézkedéseivel a magyar állam? Öreg vagy fiatal? Asszony vagy férfi? Van (szent) korona a fején? Gondoskodó? Szeszélyes? Feledékeny? Igazmondó? Igazságos? Kiszámíthatatlan? Hatékony?
Az államnak van egy sor alapszolgáltatása. Ezeket a magyar állam manapság is tisztességgel ellátja: a gátak állnak, a közlekedési lámpa pirosra, majd sárgára, majd zöldre vált, a rabokat nem engedik ki idő előtt, és nem is halnak éhen. Ezeken csak akkor szoktunk elgondolkozni, ha homokszem kerül a gépezetbe. De ha mégis elgondolkodunk róluk, úgy a magyar államot dolgosnak, kiszámíthatónak, kötelességtudónak látjuk.
Amikor viszont ügyeket intézni járul az ember fia vagy lánya a magyar államhoz, és három, négy, öt formanyomtatványba kell egymás után pontosan ugyanazokat az adatokat kézzel bekörmölnie, mely adatokat ráadásul az „állam” egy szám megadása után pontosan tud róla, akkor nem a bürokrácia belső logikáján gondolkozik el, nem az adminisztratív adatbázisok összekötésének IT-problémáin morfondíroz, hanem úgy raktározza el az élményt: a magyar állam lusta és feledékeny. Amikor két tanúval alátámasztott meghatalmazást kér tőlünk egy nyilatkozat aláfirkantása helyett, úgy érezzük: a magyar állam bizalmatlan. Amikor nincs elektronikus letöltésre és kitöltésre mód: régimódinak látjuk. Amikor a polgárnak küldött levélben a tiszteletteljes udvariasság, az adatszolgáltatás indokoltságának világos elmagyarázása helyett parancsol és fenyeget: basáskodónak. Másik példa: anélkül, hogy a beruházás történetének részleteire emlékezne vagy akár arra, melyik kormány volt megépülésükkor hatalmon, az autós, amikor a Kőröshegynél áthalad a kiáltóan felesleges völgyhídon, vagy az M6-oson végigmegy az odahordott löszbe vájt, de alpesi országokat megszégyenítően felszerelt alagúton, megerősítve érzi magát abban, hogy állama szégyentelenül pazarló, és valószínűleg mélyen korrupt.
Persze, mint az emberi cselekedetekre, az államunkra is többféle antropomorf interpretációt húzhatunk rá. Lehet, hogy nem is kötelességtudó, csak beleragadt a régi rutinba; nem feledékeny, csak biztosra akar menni; lehet, hogy kicsit darabos, de ez csak rossz modor, voltaképp aranyszívű, és elengedi majd a büntetést. A felesleges tízmilliárdos tereptárgyaknál már nehezebb jóindulatú interpretációt kiötölni, de azok, ha nélkülözhetők is, legalább távolról szépek.
De mit gondolhat az ember arról az államról, amely az iskolás gyerekek tanítói által használható, kipróbált tankönyvekhez nem hozzátesz még egyet, ha azt jobbnak gondolja, hanem kötelező egyetlennel cseréli le a most a tanárok által választható sokat? Amely az egyetlen neki tetszőt sem a meglevők közül választja ki, hanem helyettük újat írat? És ezt az újat nem érlelteti évekig szerzőivel és kritikusaival, nem olvastatja el gyakorló pedagógusok tucatjaival – ahogy azt mindenütt szokás, és nálunk is szokás volt – , hanem egyből gyerekek tízezrein próbálja ki? Úgy, hogy majdani használóinak a bevezetése előtt alig egy hónappal szabad először belepillantaniuk? Ráadásul nemcsak történelemből és irodalomból, ahol a politikusoknak fontos lehet, hogy hirtelen mást gondoljon a nebuló, mint eddig, hanem természetismeretből is? Mit gondoljunk arról az államról, amely szakértők jajszava dacára tart ki amellett, hogy feleslegesen megkeserítse gyerekek életét? Akárhogy forgatjuk, nehéz mást gondolni: az ilyen állam rosszindulatú. Annyira se fontos neki gyerekeink okulása, hogy legalább egy-két évet késleltesse terveit.
Érdekes-e az, hogy mi van az elkészült rajzokon? Néprajzi kuriózumról vagy társadalomformáló erőről van szó? Bár az államunknak, akármilyennek látjuk is, rövid távon mindenképp alá vagyunk szorulva, az, hogy mennyire rokon- vagy ellenszenves a megrajzolt figura, az adómoráltól a választói viselkedésig egy sor mérhető és fontos viselkedési változóra hat. Az államról a fenti módon kialakított képnek hosszú távú döntéseinkre lehet komoly hatása. Például arra, hogy melyiknek drukkoljunk, ha egy másik államszerű lénnyel akaszkodik össze – mondjuk avval, amelyik nála ugyan sokkal nagyobb, de gyengébb és fiatalabb is; tohonya, de jó szándékú és poliglott, és kicsit hamisan az Örömódát dúdolja magában? De e kép befolyásolja azt is, lebeszéljük-e gyerekünket, ha olyan pályát választana, amely a fenti állam szolgálatával jár. És hathat arra a döntésünkre is, hogy a hatálya alatt éljük-e le az életünket, vagy vállaljuk az emigráció terhét, és elfussunk innen, „sírván … új hont keresni” – el, amerre látunk, messzire onnan, ahová csak a karja elér.
Így nézegessük, amit rajzoltunk.
