De hogyan tudjuk mi, halbiológusok, dramaturgok, matematikusok eldönteni, vagy - szerényebben - jó találati aránnyal megtippelni, valóban ért-e az illető a területhez, amiről beszél?
A legegyszerűbb, ha megkérdezzük az illető területhez szintén értő barátunkat, akiben megbízunk: Jani, szerinted ez a Váradi nevű muki ért-e az inflációhoz, az akácfákhoz, a nyelvműveléshez? De nem biztos, hogy van, akit megkérdezhetünk. Sőt, ha épp van is valaki kéznél, előfordul, hogy az ő szakértelméért se tennénk tűzbe a kezünket. És csak nem lehet minden rádiós beszélgetés után a volt gimnáziumi osztálytársainkat zaklatni.
A klasszikus jel, amivel a szakértőt meg szokták különböztetni a féltudású sarlatántól, a tudományos előmenetel és pozíció. Az egyetemi doktornak, valamely komoly intézmény professzorának számos, szaktekintélyekből álló bizottság előtt, féltékeny pályatársak közegében, folyóiratcikkeit kritikus szemmel vizsgáló bírálói előtt kellett bizonyítania, hogy érti a szakmáját és tud újat is alkotni. Egy szint felett ez jó hatásfokkal működik. Az oxfordi professzor (ha valóban az, és nem valamiféle önfinanszírozott rezidens kvázikutató) vagy a Nobel-díjas, amíg marad a kaptafájánál, szinte biztos, hogy alaposan ismeri azt, amiről beszél. De melyek a komoly intézmények - nálunk? Melyik egyetem PhD-je biztos pecsét? Ha az olvasó visszagondol egyetemi oktatóira, vajon mindnek elhiszi, hogy ért a szakterületéhez? A Jótündér néven az Örülünk, Vincent? blogon szellemes közéleti véleménycikkeket publikáló matematikus bosszantó szokása, hogy a nemzetközi tudomány igényes mércéjével méri meg a közügyekben megszólaló tudósok teljesítményét - és sok, doktori címekkel és egyetemi státusokkal gazdagon megtűzdelt hazai értelmiségi találtatik könnyűnek a mérlegén. Sajnos ez a módszer sok kevésbé nemzetközi, kevésbé folyóirat-központú és kevésbé egzakt területen nem alkalmazható; nem is beszélve azokról, akiknek a szakterülete nem annyira tudományos, mint inkább gyakorlatias. Márpedig a közérdeklődésre számot tartó ügyek jelentős részéhez eleve nem tartozik tanszék és katedra.
Mindezeket megfontolva most saját fejlesztésű, gyors és praktikus, bár nem százszázalékos hatásfokú szakértőfokolómat szeretném népgazdasági hasznosításra felajánlani. E szerint arra kell figyelni, hogy 1) mit mond, 2) hogyan mondja és 3) miről beszél a delikvens.
Mit mond? Miközben nyilván azért hallgatjuk, mert kíváncsiak vagyunk arra, amit mond, hibázunk, ha arra alapítjuk a besorolásunkat, egyetértünk-e a beszélő következtetéseivel, javaslataival. Többet tud, mint mi, kiindulhat más premisszákból, gondolkodhat más keretekben, mint mi - régen rossz tehát, ha átengedjük magunkat annak a mindannyiunkban meglevő igénytelen, reduktív impulzusnak, ami szerint aki egyetért velünk: szakértő, aki nem: sarlatán. Gyakran épp az a komolyságra utaló jel, ha a szakember mást mond, mint amit a kontextus (például az őt megszólaltató médium politikai irányultsága) alapján várunk tőle. Jól tesszük viszont, ha a gondolatmeneteire figyelünk: egy szakértőnek, a nem egyeteminek is, szinte mindig a logika az egyik fő munkaeszköze. Arról tehát, aki egyetlen tévkövetkeztetést is megenged magának, rögtön fel kell támadjon a gyanú. Jó jel viszont, ha valaki a riporter ellenvetéseit nem lesöpri az asztalról, hanem saját kereteiben legerősebb formára hozva reagál rájuk. Aki a gondolatmenetében már eleve figyelembe venni látszik (potenciális) vitapartnereinek ellenvetéseit, annak talán a fejében is értelmes vita zajlik, nem csak a saját szónoklata szól.
Legalább ilyen sokatmondó, ha arra figyelünk, hogyan beszél témájáról az illető. Aki igyekszik pontosítani a használt fogalmakat, szűkebbre és megragadhatóbbra átfogalmazni a riporter kérdéseit, aki kerüli a szuperlatívuszokat (államcsőd, ökológiai katasztrófa, a nyelv elkorcsosulása), aki elég bátor bevallani, ha nincs válasz vagy nem tudja, mi az, és főleg, aki gondosan kvalifikálja az állításait, arról inkább gondolom, hogy szakember, mint aki egyszerűt és nagyot mond. Miért? A sajtóban a színes, a nagy, az egyszerű hat, az megy át. Aki tehát az újságíró erőfeszítéseinek dacára szürkét, kicsit, bonyolultat vezet elő, azt valami ismeretlen erő eltéríti attól a kommunikációs formától, ami legjobban segítene célba juttatni az állításait. Ez az erő lehet az ügyetlenség, a körülményesség, a kényelemszeretet - de jó eséllyel a tudományos lelkiismeret is. Előfordulhat, hogy a bólogató riporternek lökött mondókát a szakember saját fejében szuperegóként hallgató pályatársak kényszerítik a megszólalót a kevésbé harsány, de pontosabb megfogalmazásra.
Miről beszél? A legnehezebb rajtakapni azt a sarlatánt, aki valamihez ért ugyan (ezért aztán joggal vannak csillagok az akadémiai válllapján), de pont ahhoz nem, amiről kérdezik. Ezt a tényt idővel már maga is elfelejti. Leleplezni egy megnyilatkozás alapján igen nehéz, hisz aki beszél, szakértő, csak nem a témáé. De annak, aki nagykanállal fogyasztja az ilyesfajta műsorokat és (web)lapokat, és jó a név- vagy arcmemóriája, nem lehetetlen. A tudás modern szerveződésének egyik fő ismertetőjegye ugyanis a specializáció. A legnagyobb közgazdász sem a közgazdaságtan egészével, hanem néhány részterületével foglalkozik: idősorok ökonometriájával, nemzetközi kereskedelemmel vagy monetáris politikával. Még a matematikus is voltaképp csupán kombinatorikus vagy geométer. Aki néhány héten belül több, egymástól távoli területről is a szakértelem igényével szólal meg, az valószínűleg semmilyen felkérésre nem mond nemet. A területek egy részén tehát maximum a tájékozott, jó ítélőképességű laikus, és nem a szakértő válaszait kapjuk. Rosszabb esetben egy mekkmestert hallgatunk nagy tisztelettel.
Mindez csak első közelítés; mielőtt valakire megtakarított pénzünk kezelését vagy édesanyánk megoperálását bízzuk, ennél alaposabban a körmére kell néznünk. De blikkfangos közpolitikai hülyeségek egészben benyelése ellen, tankönyvbetiltások, kamatcsökkentések és szoborállítások vérzivataros évadján, első védvonalnak megteszi.
