Színház

A Tünet Együttes Négy fal között

  • Sisso
  • 2016. november 13.

Színház

A Tünet Együttes Négy fal között című, friss előadása ismét inkább színház, mint táncelőadás, bár a mozgásnak vagy éppen a „bénultságnak” fontos szerepe van benne. A darab az együttes próbatermében, kicsi, intim térben látható. Az alcíme: Zárt ajtók, tárt lábak – ebből talán sejthető, hogy a hétköznapi szexualitásról szól.

Néző és alkotó egymás arcába mászva, egyszerre jön zavarba a helyzetektől, amelyeket azért mégis a színészek játszanak le. Egy család élete bonyolódik a játéktérben, ahol rendesen összemosódnak privát történeteik. Egy harmincas, elvált anyjánál élő lány, akit Székely Rozi játszik, telefonszexbe és hajába temetkezve. Az anya Szalontay Tünde, a szexuális szabadságot épp felfedező asszony, aki fitneszedző pasijának (Szász Dani) az impotenciájával van elfoglalva, miközben lányát a kései szexuális tanácsaival még mélyebbre löki. Az anya terhes húga (Furulyás Dóra) és férje (Czakó Máté) rendre kudarcba fulladó, ám meghökkentően valóságosnak tűnő szexuális játékokat folytatnak a színen, míg kapcsolatuk végleg válságba kerül. A meztelenség természetességét, a színészek profin „eltartós” játékát és a mozdulatokkal való bánás lazaságát a Tünet Együttes esetében talán nem is kell említeni. Ami érdekesebb, hogy az egészet valami autentikusnak tűnő amatőrséggel kell játszaniuk, lejárt szavatosságú, jelzésszerű tárgyak között, mert csak így tudják megvalósítani Ördög Tamás vendégrendező (Dollár Papa Gyermekei) koncepcióját. Ugyanis dr. Fritz Kahn A szerelem iskolája című, ötvenes évek végén megjelent kultuszkönyvének szövegéből dolgoztak, amitől brutális retró lett az egész. A befogadói attitűd így attól is függhet, hogyan vagyunk képesek elfogadni azt, hogy szüleink, sőt nagyszüleink is éltek szexuális életet. Arról nem is beszélve, hogy ez így megy majd az idők végezetéig, mert jönnek a gyerekek. Kellemetlen szappanopera ez.

Jurányi Ház, szeptember 30.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.