Tánc

Férfiak a hóban

Frenák Pál Társulat: Lutte

  • Sisso
  • 2016.11.06 12:10

Színház

Tanulmány a küzdelemről: a harc testi, lelki, filozófiai, mitológiai, esztétikai és metafizikai megközelítése.

És persze tiszta, brutális tánc színházi körülmények között. A Lutte talán az utóbbi tíz év legfontosabb darabja a Frenák-életműben. Minden truváj megtalálható benne, ami az eddigi koreográfiáiban: a balett, a Cunningham- és a Limón-technika, a harcművészet és a butoh sajátos vegyületéből összeálló, ám immár összetéveszthetetlen mozdulatrendszer, a különleges, mérnöki pontossággal szerkesztett, letisztult színpadi tér, az előadáshoz írt torz technózene, a pontos önidézetek és a többi.

Vagyis minden, ami a makacs alkotói ön­azonosságról szól, amelynek eredménye ez a mégis friss és sokféle szemüveggel nézhető darab. A japán minimalizmus időszaka után most a skandináv mitológia, az izlandi sagák motívumai és két újabb harcművészet: a cselgáncs és a hagyományos izlandi birkózás, a glima mozdulatai, jelmezei is beépülnek. Plusz megérkezett a csapatba egy újabb táncosgeneráció, amelynek mintha egyáltalán nem jelentene gondot Frenák kíméletlen maximalizmusa, viszont hozzáad sok-sok szabadságot. A dublini Eoin Mac Donncha például a kevés verbális jelenetben megnyilvánuló színészi képességeivel, a Pécsi Balettből jött Keresztes Patrik a fékezhetetlen energiáival és Esterházy Fanni, a darab egyetlen női szereplője az átváltozóképességével. Maurer Milán már felbukkant a Birdie című darabban, itt most ő a gravitációellenes ügynök, aki gumikötélen repked és pörög.

A kiforrott mozdulatok, a zaj, az alpintechnika és a látvány úgy összességében pazar, már-már újcirkuszi. Van több újdonság is, mint a színpad szélébe visszarántó gumikötelekkel nehezített, glimaalapú birkózás. Ami kész dinamikai disszertáció a test eddig általunk kevéssé ismert lehetőségeiről. Hogy fogja meg egyik táncos a másikat lendületben, hogyan kell elesni, mitől kap újra lendületet az izom ilyen pányvák között? De más jelenetekben van még szó a tehetetlenségi nyomatékról repülés közben, vagy arról, hogyan lehet megállítani a színpadi időt.

Ha akarom, persze van itt egy történet is, amely társadalmunk jelenéről szól, az általános fenyegetettségérzésről, a szorongásainkról. Oké, történetlehetőség is több van benne, lehet egy elegáns látomás az egész, amely megidézi a harcos ősök szellemeit, a mondák világát, amely kevésbé tűnik irracionálisnak, mint a jelen. Ezek már a nézői referenciákon múlnak. Az viszont az alkotókon, hogy mi mindent engedhet meg magának a fantázia. Egyszer még a szadista úszóedző medenceszéli magányát is látnom lehetett a főfigurában: ugyanis a színpadot tükörfényű, fehér táncszőnyeg fedi, és a világítási szögtől, illetve a fények színétől függően egy pillanat alatt megváltozik az atmoszféra, de még a talaj állaga is.

Egy bokszoló jelenik meg először ezen a felületen, valahonnan a múlt ködéből, talán pont a Káosz című Frenák-darabból, amely egy ringben játszódik, és néhány kapcsolati meccs az élettere. A rövid ideig tartó stroboszkópeffektnek köszönhetően még jobban a múltba mosódik a kép. Aztán a színpadszéli zugokból sorra másznak elő különféle animált figurák, mint kő alól a skorpió, vagy dobermann a kennelből, szóval nem emberi mozdulatokkal. Mindig kijelölnek maguknak egy küzdőteret, ahol magukkal, egymással vagy épp a külvilágból jövő agresszió ellen harcolnak, majd eltiportatnak. Aztán a protagonista érkezik, a megmondó, a főnök aranyszínű vadászpuskával, táncol és pusztít. Van, hogy úgy tükröződik a padlóban, mintha saját személyiségének összetört darabjain állna, a tudattalanja mélyrétegeit láthatóvá téve.

Végül a harc- és hómezőn, vagy ha úgy tetszik, a külvárosi grundon hevernek a halott férfiak. A mozgás hirtelen hiányából előbukkan egy másvilági lény, északi szarvas, agancsán csillog az egész világ. Lelassul a tér, a harcosok csak alszanak, álmodják az időt.

Trafó, szeptember 23.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.