És persze tiszta, brutális tánc színházi körülmények között. A Lutte talán az utóbbi tíz év legfontosabb darabja a Frenák-életműben. Minden truváj megtalálható benne, ami az eddigi koreográfiáiban: a balett, a Cunningham- és a Limón-technika, a harcművészet és a butoh sajátos vegyületéből összeálló, ám immár összetéveszthetetlen mozdulatrendszer, a különleges, mérnöki pontossággal szerkesztett, letisztult színpadi tér, az előadáshoz írt torz technózene, a pontos önidézetek és a többi.
Vagyis minden, ami a makacs alkotói önazonosságról szól, amelynek eredménye ez a mégis friss és sokféle szemüveggel nézhető darab. A japán minimalizmus időszaka után most a skandináv mitológia, az izlandi sagák motívumai és két újabb harcművészet: a cselgáncs és a hagyományos izlandi birkózás, a glima mozdulatai, jelmezei is beépülnek. Plusz megérkezett a csapatba egy újabb táncosgeneráció, amelynek mintha egyáltalán nem jelentene gondot Frenák kíméletlen maximalizmusa, viszont hozzáad sok-sok szabadságot. A dublini Eoin Mac Donncha például a kevés verbális jelenetben megnyilvánuló színészi képességeivel, a Pécsi Balettből jött Keresztes Patrik a fékezhetetlen energiáival és Esterházy Fanni, a darab egyetlen női szereplője az átváltozóképességével. Maurer Milán már felbukkant a Birdie című darabban, itt most ő a gravitációellenes ügynök, aki gumikötélen repked és pörög.
A kiforrott mozdulatok, a zaj, az alpintechnika és a látvány úgy összességében pazar, már-már újcirkuszi. Van több újdonság is, mint a színpad szélébe visszarántó gumikötelekkel nehezített, glimaalapú birkózás. Ami kész dinamikai disszertáció a test eddig általunk kevéssé ismert lehetőségeiről. Hogy fogja meg egyik táncos a másikat lendületben, hogyan kell elesni, mitől kap újra lendületet az izom ilyen pányvák között? De más jelenetekben van még szó a tehetetlenségi nyomatékról repülés közben, vagy arról, hogyan lehet megállítani a színpadi időt.
Ha akarom, persze van itt egy történet is, amely társadalmunk jelenéről szól, az általános fenyegetettségérzésről, a szorongásainkról. Oké, történetlehetőség is több van benne, lehet egy elegáns látomás az egész, amely megidézi a harcos ősök szellemeit, a mondák világát, amely kevésbé tűnik irracionálisnak, mint a jelen. Ezek már a nézői referenciákon múlnak. Az viszont az alkotókon, hogy mi mindent engedhet meg magának a fantázia. Egyszer még a szadista úszóedző medenceszéli magányát is látnom lehetett a főfigurában: ugyanis a színpadot tükörfényű, fehér táncszőnyeg fedi, és a világítási szögtől, illetve a fények színétől függően egy pillanat alatt megváltozik az atmoszféra, de még a talaj állaga is.
Egy bokszoló jelenik meg először ezen a felületen, valahonnan a múlt ködéből, talán pont a Káosz című Frenák-darabból, amely egy ringben játszódik, és néhány kapcsolati meccs az élettere. A rövid ideig tartó stroboszkópeffektnek köszönhetően még jobban a múltba mosódik a kép. Aztán a színpadszéli zugokból sorra másznak elő különféle animált figurák, mint kő alól a skorpió, vagy dobermann a kennelből, szóval nem emberi mozdulatokkal. Mindig kijelölnek maguknak egy küzdőteret, ahol magukkal, egymással vagy épp a külvilágból jövő agresszió ellen harcolnak, majd eltiportatnak. Aztán a protagonista érkezik, a megmondó, a főnök aranyszínű vadászpuskával, táncol és pusztít. Van, hogy úgy tükröződik a padlóban, mintha saját személyiségének összetört darabjain állna, a tudattalanja mélyrétegeit láthatóvá téve.
Végül a harc- és hómezőn, vagy ha úgy tetszik, a külvárosi grundon hevernek a halott férfiak. A mozgás hirtelen hiányából előbukkan egy másvilági lény, északi szarvas, agancsán csillog az egész világ. Lelassul a tér, a harcosok csak alszanak, álmodják az időt.
Trafó, szeptember 23.
