Miután megérkezünk a Reykjavíkból induló buszokkal a leginkább egy frissen terraformált és kolonizált idegen bolygó kutatótelepére hasonlító helyszínre, az első sokk akkor ér, amikor a már zajló koncerten oldalra nézek, és tőlem két lépésre Jim Jarmusch és Tilda Swinton bólogat lelkesen az Apparat Organ Quartet zenéjére a közönség soraiban. Mondjuk, annyira nem kellene meglepődnöm, hiszen ők válogatták a filmeket a nagyszínpad melletti tábori színházban üzemelő fesztiválmoziba, sőt Jarmusch saját zenekara, a Sqürl fel is lép a második napon; de az a hihetetlen közvetlenség és családias légkör, ami egyébként egész Izlandra jellemző, egy A kategóriás zenei fesztivál keretei között mégis csodával határosnak tűnik - még akkor is, ha a csoda egész a fesztivál végéig kitart.
Az amerikaiak 2006-ban hagyták itt az izlandiaknak az Ásbrú nevű katonai bázist a keflavíki nemzetközi repülőtér tőszomszédságában, és a jó szigetlakók azóta is dolgoznak azon, hogy valami értelmes funkciót találjanak a hatalmas épületkomplexumnak. Otthont talált itt már egy egyetemi kollégium (ahol most aludni lehetett), egy repüléstechnikai szakiskola és egy start-up inkubátor, idén pedig a legendás All Tomorrow's Parties fesztivál első izlandi kiadása is olyan helyi zenekarokkal, mint a Múm, a Mugison, a Hjaltalín vagy az izlandi metál ősapáit tömörítő HAM, és olyan nemzetközi nagyágyúkkal, mint a The Notwist, a The Fall és persze a főattrakció: Nick Cave és zenekara, a Bad Seeds.
A pár százasról a Cave-koncertre talán kétezerig is felduzzadó közönség nagyrészt izlandiakból, kisebbrészt a Brit-szigetekről és Amerikából átruccant vagy éppen itt nyaraló európai külföldiekből áll, akik közül mintha mindenki a Retrockból és/vagy a Jajcicából öltözködne, és olyan idült mosollyal jár-kel a kietlen bázison, mintha épp most lenne túl egy tisztító gyónáson vagy oltári szeretkezésen - odakint a nagyszínpad hangárja mögötti elkerített parkolóban pedig hotdog- és hamburgerárusok, mobilvécék és padok-asztalok várják a zenétől megfáradtakat, meg persze a megszokhatatlanul ragyogó izlandi fény, ami ilyenkor nyáron még jóval éjfél után is nappali világosságot ad. Az egész leginkább egy szokatlanul nagyra sikerült családi kerti partira hasonlít, ahol a részeg hőzöngés helyett a leggyakoribb látvány a rég nem látott ismerősökre találók önfeledt egymást ölelgetése. Az izlandi tempóra pedig jellemző, hogy amikor összeakadok Ófeigur Sigurdssonnal, a Jón története című könyvünk szerzőjével, rögtön meginvitál a parkoló betonjára leterített piknikes lepedőjükre, amin éppen maga Björk bohóckodik a társaság gyerek tagjaival. És még sütit is kapok.
A fesztelen légkörhöz persze nagyban hozzájárul a profi és körültekintő lebonyolítás is, onnantól kezdve, hogy a Reykjavíkban éjszakázókat külön buszjárat szállítja délután ötkor a helyszínre, és hajnali háromkor vissza: sőt a szervezők még arra is gondoltak, hogy a mintegy háromnegyed órás buszúton a fesztivál előadóinak zenéiből összeválogatott mixtape-ek szóljanak a hangszórókból. A biztonsági személyzetet mind életkorban, mind hozzáállásban csak a sárga egyenmellények különböztetik meg a fesztiválozóktól, az árak pedig alig térnek el a belváros turistanegyedében megszokottól. Egy hotdog 360, egy sör 600, egy komolyabb húsos-zöldséges szendvics pedig 1300 korona (mivel az izlandi valuta nagyjából kétszer annyit ér, mint a forint, viszont minden kétszer annyiba is kerül, egy izlandinak körülbelül olyan drága ez, mint nekünk lenne forintban), egy napijegy pedig még oda-vissza busztranszferrel sem kerül többe, mint egy hagyományos izlandi gyapjúból készített jobb pulóver. Ráadásul a koncertek és filmvetítések mellett a bázis történetét bemutató vezetett túrán és zenészek vs. rajongók barátságos focimeccsen is részt lehetett venni, sőt a programfüzetben a Múm egyik tagjától héttételes könyvajánló is van a Slash-életrajztól Chestertonon át Ladislav Klímáig. A fellépők pedig, bármilyen hihetetlen, percre pontosan követik a program beosztását, negyedórás átállásokkal: nincs ráadás, önünneplés és sztárallűrök, csak egy-egy óra tisztán élvezhető zene, majd a kaja-pisi-cigi szünetek.
Aztán ahogy a szombat délután lassan estébe fordul, az eddig leginkább nyugis-bólogatós posztrockünnep fokozatosan átváltozik valami egészen mássá, miközben a csarnokban beállnak Nick Cave-ék, és megkezdődik a koncert, amire mindenki várt. A többnyire félházzal döcögő hangár egyszeriben háromnegyedig megtelik, az eddig is vérprofi színpadtechnika fénysebességre kapcsol, amikor pedig felhangzik Cave összetéveszthetetlen, pincemély, lírai és acélkemény hangja, a spontán eksztázis úgy söpör végig a tömegen, mint a láva az Eyjafjallajökull vulkán lejtőin. Az idén ötvenhatodik évét taposó Cave egy sokat látott külső Las Vegas-i sztripper mozgásával és egy mélytexasi prédikátor karizmájával tolja végig a mintegy másfél órás koncertet az érfelvágós balladáktól a headbangelős zúzásokon át a bluesosabb-poposabb slágerekig, percre sem veszítve az első pillanattól lenyűgöző lendületéből. A műsor nagy részét persze az új album, a Push The Sky Away anyaga adja, de előkerülnek olyan klasszikusok is, mint a People Ain't No Good, a God Is In The House vagy éppen a Stagger Lee, aminek a végén a híres artikulálatlan sikoltozás ezúttal több száz magából kikelt rajongói torokból hangzik fel. Mi pedig, ha csak néhány órára is, de elhisszük, hogy tényleg ilyen a világ: a nők gyönyörűek, de mind meghalnak, a férfiak kemények, de mind rohadékok, az élet pedig nagyszabású, kegyetlen és fájdalmasan szép.
Őszintén szólva nem irigylem a Cave-koncert után következő fellépőket, mert a legtöbben - köztük én is - úgy jöttünk ki erről az előadásról, hogy bármi, ami ezután zenének nevezi magát, igazából már nem érdekes. A posztkoitális lelkendezés közben egy izlandi ismerős megjegyzi, hogy "Cave-nek sikerült minden negatív energiát, ami ebből a randa katonai bázisból árad, pozitívba átfordítania". Visszakérdezek, hogy ezek szerint még mindig vannak-e bennük rossz érzések a II. világháború idején kezdődött és hét éve lezárult amerikai jelenléttel kapcsolatban. A válasz határozott igen, mire megjegyzem, hogy az egykori vasfüggöny túloldaláról nézve azért mégiscsak ők voltak a szerencsésebbek. "Hát, ja, de ezt mi még nem tudtuk akkor" - mondja. Aztán, miután ebben megegyeztünk, beszállunk a terepjáróba, és visszaautózunk Reykjavíkba a rendületlenül sütő éjféli nap alatt.
A szerző költő, író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője.
