Koncert

Nehézbombázók

A Slayer és a Down a Hegyalja Fesztiválon

  • Vincze Ádám
  • 2013. augusztus 4.

Zene

Az idei Hegyalja Fesztivál felhozatalában és az időpontokat nézve is rendhagyóra sikeredett, hisz míg a szervezőknek a szerdai napra a Slayert, a csütörtökire pedig a Downt, vagyis két, mindenféle túlzás nélkül legendásnak nevezhető, stílusteremtő amerikai zenekart sikerült lekötniük, addig a fesztiválokon is mindig erősebbnek számító péntekre és szombatra nem tudtak hozzájuk méltó headlinert találni.

Az idei Hegyalja ráadásul előrébb is került majdnem egy teljes hónappal, így a pont ugyanekkor zajló pécsi Rockmaraton az olcsóra vett jegyáraival és a gondosan összegyűjtött lakosságimetál-felhozatalával csúful alátett a tokaj-rakamazi fesztiválnak: szemre nagyságrenddel kevesebben jöttek el ezúttal, mint az elmúlt néhány évben bármikor.

A Slayer persze akkor is Slayer marad, amikor egy fesztivál headlinereként félháznak játszik, és egy elhunyt zenésztársat kell méltón búcsúztatnia. A legnagyobb thrash metal zenekar ikonikus figuráját és fő dalszerzőjét, Jeff Hanneman gitárost nem egészen két hónapja vitte el a brutális alkoholfogyasztástól megrogyott mája. A gitáros az ismert pókharapás miatti baktériumfertőzés okán már jó két éve nem játszik ugyan a Slayer koncertjein - helyette előbb a Cannibal Corpse-ból ugrott be Pat O'Brien, majd a pályatárs Exodusból kérték kölcsön Gary Holtot, aki ezúttal is játszott Hanneman helyén -, mégis komoly kihívásnak nézett elébe a zenekar a legendás zenésztárs halála után. A Slayer persze nem írt gyorsan megható emlékdalt, sőt mindössze egyetlen dologgal emlékezett meg az elhunyt harcostársról: egy Heineken-logót átszabó Hanneman-felirattal, rajta a zenész születésének és halálának évszámával, amit a ráadás előtt lógattak ki egy perc néma csend kíséretében. A többi meg a szokásos, azaz valamivel több mint egyórányi Slayer-esszencia, megalázóan jó hangzással, az életmű legnagyobb dalaival, aranyosan mosolygó, szinte teljesen megőszült Tom Arayával és a kíméletlenül reszelő Kerry King-Gary Holt-gitárpárossal, akik a záró Angel of Deathben, a talán legismertebb Hanneman-dalban most is tökéletesen hozták az annak idején lemezre vett, hidegrázósan kaotikus ikerszólót. Na, és persze itt volt még a régi-új dobos, PaulBostaph, aki szintén megbízhatóan teljesített, és noha fájlaltam, hogy visszatérése dacára a vele készült lemezek dalaiból nem mazsoláztak többet, a Slayer így is százszázalékosan teljesített.

A két zenekar közül a Down az, amely élőben jóval hullámzóbb, mint Arayáék mindig teljes fordulatszámon dolgozó gyűlöletgépezete vagy akár mint Phil Anselmónak, a Down énekesének korábbi zenekara, a szintén a gépies precizitása miatt (is) legendássá vált Pantera. A nagyjából húsz éve, ismertebb zenészekből alakult Down - Anselmón kívül még Jimmy Bower, az Eyehategodból és ezer más helyről ismert dobos, Pepper Keenan, a Corrosion Of Conformity énekes-gitárosa, valamint Kirk Windstein, a Crowbar vezére játszik itt, újabban pedig az ő zenésztársa, Pat Bruders pengeti a basszusgitárt - persze jóval lazább zenét is játszik, mint a honfitárs Slayer: náluk a Black Sabbath és társai által elindított stoner-doom-sludge a kiindulópont jó sok hard rockos, Led Zeppelin-es, elszállt jammeléssel megszórva. Az első Down-lemez, a hibátlan dalokkal megpakoltNOLA megjelenésekor, 1995-ben óriási rúgással indította el a stílus másodvirágzását, de a kettes Bustle In Your Hedgerow vagy a nemrég kijött Purple EP már kevésbé a konkrét slágerekre fókuszált, inkább olyan zenét tartalmazott, amilyet öt régi vágású rocker játszogat hétvégenként a garázsban.

A Hegyalján látott Down-koncert is olyan volt, mint amilyen egy nyilvános próba lehet, és ha az ember megbarátkozott azzal, hogy Anselmóék nem ledarálni akarják, hanem úgy szórakoztatni, ahogy a próbahelyre lehívott félrészeg cimborákat szokás, amikor a zenekar sem szomjas, akkor azonnal elkezdett működni az előadás. Az elsőként, lassan építkezve eljammelt Eyes Of The South nem volt egy kimondott nyitónóta, de aztán - azzal együtt, hogy az embernek maradt hiányérzete a koncert után, hiszen sem a Temptation's Wingset, sem a kettes lemez klipnótáját, a Ghosts Along The Mississippit nem játszották - az olyan darabok, mint a Lysergik Funeral Procession vagy a NOLA három óriási dala (Lifer, Losing All és a záró Bury Me In Smoke) mindenki szívét megdobogtatták. Még akkor is, ha a zenekar hallhatóan tényleg nem volt szomjas: legalábbis Pepper Keenan biztosan nem, és a kopaszra nyírt fejével ismét az 1994 körüli önmagára emlékeztető Anselmo is előszeretettel csalta el a nehezebb sorokat, közönségénekeltetésnek álcázva. Jimmy Bower és a hihetetlenül hosszú szakállat növesztett Kirk Windstein kettőse viszont valószínűleg az aranylövéshez közel is képes hihetetlenül feszesen és húzósan játszani, és a Crowbarból lízingelt Bruders is jól játszotta Rex Brown basszustémáit a térdéig eresztett Rickenbackeren. A nagyon hosszúra jammelt Bury Me In Smoke szokásos tömegjelenete, amikor a Down-zenészek nyakából átkerül a hangszer néhány technikus, vendégzenész vagy backstage-slepp nyakába, szinte tökéletessé varázsolta a próbateremben játszó zenekar képét, és amíg ezt az emberközeli életérzést hozni tudja, addig beszívott zenészek ide vagy oda, biztos nem lesz gond a Down élő teljesítményével.

Hegyalja Fesztivál, Tokaj-Rakamaz, június 26-27.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.