Az idei Hegyalja ráadásul előrébb is került majdnem egy teljes hónappal, így a pont ugyanekkor zajló pécsi Rockmaraton az olcsóra vett jegyáraival és a gondosan összegyűjtött lakosságimetál-felhozatalával csúful alátett a tokaj-rakamazi fesztiválnak: szemre nagyságrenddel kevesebben jöttek el ezúttal, mint az elmúlt néhány évben bármikor.
A Slayer persze akkor is Slayer marad, amikor egy fesztivál headlinereként félháznak játszik, és egy elhunyt zenésztársat kell méltón búcsúztatnia. A legnagyobb thrash metal zenekar ikonikus figuráját és fő dalszerzőjét, Jeff Hanneman gitárost nem egészen két hónapja vitte el a brutális alkoholfogyasztástól megrogyott mája. A gitáros az ismert pókharapás miatti baktériumfertőzés okán már jó két éve nem játszik ugyan a Slayer koncertjein - helyette előbb a Cannibal Corpse-ból ugrott be Pat O'Brien, majd a pályatárs Exodusból kérték kölcsön Gary Holtot, aki ezúttal is játszott Hanneman helyén -, mégis komoly kihívásnak nézett elébe a zenekar a legendás zenésztárs halála után. A Slayer persze nem írt gyorsan megható emlékdalt, sőt mindössze egyetlen dologgal emlékezett meg az elhunyt harcostársról: egy Heineken-logót átszabó Hanneman-felirattal, rajta a zenész születésének és halálának évszámával, amit a ráadás előtt lógattak ki egy perc néma csend kíséretében. A többi meg a szokásos, azaz valamivel több mint egyórányi Slayer-esszencia, megalázóan jó hangzással, az életmű legnagyobb dalaival, aranyosan mosolygó, szinte teljesen megőszült Tom Arayával és a kíméletlenül reszelő Kerry King-Gary Holt-gitárpárossal, akik a záró Angel of Deathben, a talán legismertebb Hanneman-dalban most is tökéletesen hozták az annak idején lemezre vett, hidegrázósan kaotikus ikerszólót. Na, és persze itt volt még a régi-új dobos, PaulBostaph, aki szintén megbízhatóan teljesített, és noha fájlaltam, hogy visszatérése dacára a vele készült lemezek dalaiból nem mazsoláztak többet, a Slayer így is százszázalékosan teljesített.
A két zenekar közül a Down az, amely élőben jóval hullámzóbb, mint Arayáék mindig teljes fordulatszámon dolgozó gyűlöletgépezete vagy akár mint Phil Anselmónak, a Down énekesének korábbi zenekara, a szintén a gépies precizitása miatt (is) legendássá vált Pantera. A nagyjából húsz éve, ismertebb zenészekből alakult Down - Anselmón kívül még Jimmy Bower, az Eyehategodból és ezer más helyről ismert dobos, Pepper Keenan, a Corrosion Of Conformity énekes-gitárosa, valamint Kirk Windstein, a Crowbar vezére játszik itt, újabban pedig az ő zenésztársa, Pat Bruders pengeti a basszusgitárt - persze jóval lazább zenét is játszik, mint a honfitárs Slayer: náluk a Black Sabbath és társai által elindított stoner-doom-sludge a kiindulópont jó sok hard rockos, Led Zeppelin-es, elszállt jammeléssel megszórva. Az első Down-lemez, a hibátlan dalokkal megpakoltNOLA megjelenésekor, 1995-ben óriási rúgással indította el a stílus másodvirágzását, de a kettes Bustle In Your Hedgerow vagy a nemrég kijött Purple EP már kevésbé a konkrét slágerekre fókuszált, inkább olyan zenét tartalmazott, amilyet öt régi vágású rocker játszogat hétvégenként a garázsban.
A Hegyalján látott Down-koncert is olyan volt, mint amilyen egy nyilvános próba lehet, és ha az ember megbarátkozott azzal, hogy Anselmóék nem ledarálni akarják, hanem úgy szórakoztatni, ahogy a próbahelyre lehívott félrészeg cimborákat szokás, amikor a zenekar sem szomjas, akkor azonnal elkezdett működni az előadás. Az elsőként, lassan építkezve eljammelt Eyes Of The South nem volt egy kimondott nyitónóta, de aztán - azzal együtt, hogy az embernek maradt hiányérzete a koncert után, hiszen sem a Temptation's Wingset, sem a kettes lemez klipnótáját, a Ghosts Along The Mississippit nem játszották - az olyan darabok, mint a Lysergik Funeral Procession vagy a NOLA három óriási dala (Lifer, Losing All és a záró Bury Me In Smoke) mindenki szívét megdobogtatták. Még akkor is, ha a zenekar hallhatóan tényleg nem volt szomjas: legalábbis Pepper Keenan biztosan nem, és a kopaszra nyírt fejével ismét az 1994 körüli önmagára emlékeztető Anselmo is előszeretettel csalta el a nehezebb sorokat, közönségénekeltetésnek álcázva. Jimmy Bower és a hihetetlenül hosszú szakállat növesztett Kirk Windstein kettőse viszont valószínűleg az aranylövéshez közel is képes hihetetlenül feszesen és húzósan játszani, és a Crowbarból lízingelt Bruders is jól játszotta Rex Brown basszustémáit a térdéig eresztett Rickenbackeren. A nagyon hosszúra jammelt Bury Me In Smoke szokásos tömegjelenete, amikor a Down-zenészek nyakából átkerül a hangszer néhány technikus, vendégzenész vagy backstage-slepp nyakába, szinte tökéletessé varázsolta a próbateremben játszó zenekar képét, és amíg ezt az emberközeli életérzést hozni tudja, addig beszívott zenészek ide vagy oda, biztos nem lesz gond a Down élő teljesítményével.
Hegyalja Fesztivál, Tokaj-Rakamaz, június 26-27.
