Koncert

Nehézbombázók

A Slayer és a Down a Hegyalja Fesztiválon

  • Vincze Ádám
  • 2013. augusztus 4.

Zene

Az idei Hegyalja Fesztivál felhozatalában és az időpontokat nézve is rendhagyóra sikeredett, hisz míg a szervezőknek a szerdai napra a Slayert, a csütörtökire pedig a Downt, vagyis két, mindenféle túlzás nélkül legendásnak nevezhető, stílusteremtő amerikai zenekart sikerült lekötniük, addig a fesztiválokon is mindig erősebbnek számító péntekre és szombatra nem tudtak hozzájuk méltó headlinert találni.

Az idei Hegyalja ráadásul előrébb is került majdnem egy teljes hónappal, így a pont ugyanekkor zajló pécsi Rockmaraton az olcsóra vett jegyáraival és a gondosan összegyűjtött lakosságimetál-felhozatalával csúful alátett a tokaj-rakamazi fesztiválnak: szemre nagyságrenddel kevesebben jöttek el ezúttal, mint az elmúlt néhány évben bármikor.

A Slayer persze akkor is Slayer marad, amikor egy fesztivál headlinereként félháznak játszik, és egy elhunyt zenésztársat kell méltón búcsúztatnia. A legnagyobb thrash metal zenekar ikonikus figuráját és fő dalszerzőjét, Jeff Hanneman gitárost nem egészen két hónapja vitte el a brutális alkoholfogyasztástól megrogyott mája. A gitáros az ismert pókharapás miatti baktériumfertőzés okán már jó két éve nem játszik ugyan a Slayer koncertjein - helyette előbb a Cannibal Corpse-ból ugrott be Pat O'Brien, majd a pályatárs Exodusból kérték kölcsön Gary Holtot, aki ezúttal is játszott Hanneman helyén -, mégis komoly kihívásnak nézett elébe a zenekar a legendás zenésztárs halála után. A Slayer persze nem írt gyorsan megható emlékdalt, sőt mindössze egyetlen dologgal emlékezett meg az elhunyt harcostársról: egy Heineken-logót átszabó Hanneman-felirattal, rajta a zenész születésének és halálának évszámával, amit a ráadás előtt lógattak ki egy perc néma csend kíséretében. A többi meg a szokásos, azaz valamivel több mint egyórányi Slayer-esszencia, megalázóan jó hangzással, az életmű legnagyobb dalaival, aranyosan mosolygó, szinte teljesen megőszült Tom Arayával és a kíméletlenül reszelő Kerry King-Gary Holt-gitárpárossal, akik a záró Angel of Deathben, a talán legismertebb Hanneman-dalban most is tökéletesen hozták az annak idején lemezre vett, hidegrázósan kaotikus ikerszólót. Na, és persze itt volt még a régi-új dobos, PaulBostaph, aki szintén megbízhatóan teljesített, és noha fájlaltam, hogy visszatérése dacára a vele készült lemezek dalaiból nem mazsoláztak többet, a Slayer így is százszázalékosan teljesített.

A két zenekar közül a Down az, amely élőben jóval hullámzóbb, mint Arayáék mindig teljes fordulatszámon dolgozó gyűlöletgépezete vagy akár mint Phil Anselmónak, a Down énekesének korábbi zenekara, a szintén a gépies precizitása miatt (is) legendássá vált Pantera. A nagyjából húsz éve, ismertebb zenészekből alakult Down - Anselmón kívül még Jimmy Bower, az Eyehategodból és ezer más helyről ismert dobos, Pepper Keenan, a Corrosion Of Conformity énekes-gitárosa, valamint Kirk Windstein, a Crowbar vezére játszik itt, újabban pedig az ő zenésztársa, Pat Bruders pengeti a basszusgitárt - persze jóval lazább zenét is játszik, mint a honfitárs Slayer: náluk a Black Sabbath és társai által elindított stoner-doom-sludge a kiindulópont jó sok hard rockos, Led Zeppelin-es, elszállt jammeléssel megszórva. Az első Down-lemez, a hibátlan dalokkal megpakoltNOLA megjelenésekor, 1995-ben óriási rúgással indította el a stílus másodvirágzását, de a kettes Bustle In Your Hedgerow vagy a nemrég kijött Purple EP már kevésbé a konkrét slágerekre fókuszált, inkább olyan zenét tartalmazott, amilyet öt régi vágású rocker játszogat hétvégenként a garázsban.

A Hegyalján látott Down-koncert is olyan volt, mint amilyen egy nyilvános próba lehet, és ha az ember megbarátkozott azzal, hogy Anselmóék nem ledarálni akarják, hanem úgy szórakoztatni, ahogy a próbahelyre lehívott félrészeg cimborákat szokás, amikor a zenekar sem szomjas, akkor azonnal elkezdett működni az előadás. Az elsőként, lassan építkezve eljammelt Eyes Of The South nem volt egy kimondott nyitónóta, de aztán - azzal együtt, hogy az embernek maradt hiányérzete a koncert után, hiszen sem a Temptation's Wingset, sem a kettes lemez klipnótáját, a Ghosts Along The Mississippit nem játszották - az olyan darabok, mint a Lysergik Funeral Procession vagy a NOLA három óriási dala (Lifer, Losing All és a záró Bury Me In Smoke) mindenki szívét megdobogtatták. Még akkor is, ha a zenekar hallhatóan tényleg nem volt szomjas: legalábbis Pepper Keenan biztosan nem, és a kopaszra nyírt fejével ismét az 1994 körüli önmagára emlékeztető Anselmo is előszeretettel csalta el a nehezebb sorokat, közönségénekeltetésnek álcázva. Jimmy Bower és a hihetetlenül hosszú szakállat növesztett Kirk Windstein kettőse viszont valószínűleg az aranylövéshez közel is képes hihetetlenül feszesen és húzósan játszani, és a Crowbarból lízingelt Bruders is jól játszotta Rex Brown basszustémáit a térdéig eresztett Rickenbackeren. A nagyon hosszúra jammelt Bury Me In Smoke szokásos tömegjelenete, amikor a Down-zenészek nyakából átkerül a hangszer néhány technikus, vendégzenész vagy backstage-slepp nyakába, szinte tökéletessé varázsolta a próbateremben játszó zenekar képét, és amíg ezt az emberközeli életérzést hozni tudja, addig beszívott zenészek ide vagy oda, biztos nem lesz gond a Down élő teljesítményével.

Hegyalja Fesztivál, Tokaj-Rakamaz, június 26-27.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.