A romániai falurombolás elleni 1988-as budapesti tüntetés a magyarországi rendszerváltás meghatározó eseménye volt: a rendszert bíráló tömérdek írás, cikk után az ellenzék bizonyítani tudta, hogy képes tömegeket maga mellé állítani és az utcára vinni, és egy látszólag nem belpolitikai ügyre való hivatkozással (a nemzeti kérdéssel szembeni érzéketlenséget, az emberi jogok semmibe vételét kifogásolva) megkérdőjelezte az egész rendszer legitimitását. Jól látja és láttatja tehát Földes György, hogy a Kádár-rendszer 33 éves történetének egyik vezérfonala - közvetve a bukás előidézője - a magyar-román viszony alakulása volt. (A másik csődfaktor az eladósodás, melynek politikatörténetét néhány éve szintén a szerző dolgozta fel.)
Földes szerint Románia viszonylatában a kádári külpolitika első perctől defenzívába szorult. Kádár mindvégig kelletlenül foglalkozott a keleti szomszéddal, hiszen pontosan tudta, hogy a két "testvéri" ország nemzetépítő stratégiája
éles ellentétben áll
egymással, az erdélyi magyarság sorsának alakulása pedig állandó konfliktusforrás. Miként egy alkalommal megjegyezte: "az ő nacionalizmusuk nálunk is nacionalizmust szül", márpedig az "ellenforradalom" szellemével, a belső ellenzékével, a határon túli magyarság mellett felszólaló népi írókkal, az emberi jogokat követelő demokratikus ellenzékkel viaskodó főtitkárt rettenetesen idegesítette Bukarest viselkedése.
A román külpolitika viszont végig jól taktikázott, kihasználta helyzeti előnyét. 1956 után a desztalinizációt megúszó, a nemzetiségek jogait fokozatosan megnyirbáló Gheorghiu-Dej azzal vádolta Magyarországot, hogy nem lép fel kellő eréllyel a soviniszta elemekkel szemben. A román vezető egyenesen az MSZMP Központi Bizottságának (KB) ülésén dorgálta meg magyar kollégáit - a dölyfösséget a snagovi szívesség miatt "hálás" Kádárék kénytelenek voltak lenyelni. Később, akárhányszor előkerült a nemzetiségi kérdés, Bukarest a belügyekbe való be nem avatkozás elvét hangsúlyozta, amit az új gazdasági mechanizmust (a "magyar modellt") féltő, a moszkvai intrikák miatt aggódó Kádár maga is komolyan vett. Fölösleges volt a nemzetiségi önrendelkezést garantáló lenini elvekre hivatkozni akkor, amikor a tábor minden egyes országában teret nyert az asszimilációra törekvő nacionalizmus. A magyar vezetők nem tehettek mást, időnként "beárulták" a Kínával, Jugoszláviával barátkozó, Nixont és Fordot vendégül látó, a csehszlovákiai bevonulástól távol maradó Bukarestet Moszkvában. Csakhogy Hruscsov, majd Brezsnyev leszögezte, hogy amíg Románia a táborban marad - azaz nem követi el Magyarország 1956-os "hibáját" -, elnézik Ceausüescu vétkeit. Valójában az 1958-as romániai csapatkivonás után a Szovjetuniónak nem voltak eszközei a bukaresti kommunisták megrendszabályozására.
Valahol érthető - sugallja a mű -, hogy Kádár mindvégig ódzkodott a vitától, mert tisztában volt vele, hogy a konfliktus nyílt vállalása sehova sem vezet. Budapest kemény kiállása esetén Bukarest az erdélyi magyarságon
verte volna el
a port (de jól kihasználta a magyar külügy félszegségét is), ráadásul Moszkva sem nézte jó szemmel egy újabb blokkon belüli feszültséggóc megjelenését. Éppen ezért, amíg csak lehetett, a hivatalos tárgyaláson kerülte a nemzetiségi kérdés felvetését. Rendszeresen leszerelte az erdélyi származású, folyton türelmetlenkedő Szirmai Istvánt, illetve az Illyéssel barátkozó Aczél Györgyöt - letiltva a kultúrpolitikus e témával foglalkozó írásának közlését -, de szembeszállt a román különutasságot az internacionalizmus talajáról bíráló Biszku Bélával és Földes Lászlóval is. Ám a 80-as évek második felére, a Ceausüescu-diktatúra eldurvulása idején ez a magatartás már tarthatatlan volt, nem csoda, hogy a határon túli magyarok ügye a párton belüli és kívüli ellenzék kedvenc témája lett. Ehhez persze a rendszer is hozzásegítette bírálóit, a szelepet gyakran nyitogatták: így aggódhatott az erdélyi magyarságért több cikkben Illyés Gyula, és bírálhatták román kollégáikat a magyar történészek (lásd a nagy vitát kiváltó Erdély története trilógiát). Az utolsó években a viszony már annyira elmérgesedett, hogy a magyar kormány kénytelen volt a nemzetközi szervezetek elé vinni az ügyet. 1988-ban a KB Külügyi Osztálya a pártvezetésnek szánt jelentésében kelletlenül ismerte el: "későn emeltük fel a szavunkat a Romániában élő magyarok növekvő elnyomása, egyre súlyosbodó hátrányos megkülönböztetése ellen".
A terjedelmes kötet szinte hétről hétre haladva dolgozza fel Budapest és Bukarest több évtizedes torzsalkodásának történetét. A szerző számos jegyzőkönyvet, brosúrát, újságcikket, nagyköveti jelentést vizsgált meg, gyakorlatilag minden olyan magyar nyelvű forrást feldolgozott, amely valamilyen formában - akár egy mondat erejéig - érinti a két ország kapcsolatát. Mégsem teljes a történet. Bár Földes rendszeresen kitér az erdélyi magyar értelmiség megszólalásaira, a "belmozgásokról", a román hatalmi centrumhoz fűződő viszonyról nem tudunk meg túl sokat, pedig Novák Csaba Zoltán vagy Stefano Bottoni több tanulmányt is közölt a témában. Sajnos a Román Kommunista Párt belső ügyeire sem tér ki a szerző, holott a könyv címe alapján arra számítottunk, hogy Földes részletesen elemzi majd az RKP formálódását, a hatalmi viszonyok külpolitikára való kihatását. A történészt vélhetően a románnyelv-tudás hiánya akadályozta meg ebben - ám ha ez így van, adódik a kérdés, hogy Földes miért nem keresett egy, a témában járatos román szerzőtársat. Mert így igencsak "biceg" a mű.
Napvilág Kiadó, Budapest, 2007, 562 oldal, 4500 Ft
