Nem zenekarom a Metallica, sőt, úgy egyáltalán, kimondottan idegesíteni bír a heavy metal; mindezt nem a kérkedés, csupán a helyzet kedvéért jelzem - ne raboljuk egymás idejét, fülembe forró ólmot, már a legelején. Kibuszozni Bécsbe, fél nap, aztán vissza, ez azért mindjárt más, rohadt hideg, szakadó eső, valamit valamiért. (Egy álom megvalósul.)
Láttam persze már vagy kétszer, Hungária körút, mintha unatkoztam volna kicsit, de ez a Stadthalle, aranyos jegyszedő nénikékkel, ülős dolog. És lehet, hogy nem is Metallica, most a Load album után ki mondaná, hogy. (Épp arany lett minálunk, huszonötezer, ünnepélyes átadás, fotó, kis ország, kis rész, de azért itt vagyunk.) Mintha bekavaróban volna a zenekar, a metálos baromságok: csontvázak, koponyák, mindenki meg van halva, az csak a múlt, most rövid haj, másképp-metál, alternatív, agyasabb és visszafogottabb, megírtuk már. Lenni vagy nem lenni, vajon magukat vagy Hetfieldéket szúrják tökön az ortodox hívek - azért ez így buli (máris megyek és mondom).
A marmonkanna boroknak annyi, húzd, ki tudja; a csarnok előtt monsters of rock, Kőbánya-Alsó-feeling. Úgy lett volna, hogy október végén Pesten is, aztán másfelé kanyarodott a turné; talán majd tavasszal, ha valahol összetákolható ez a színpad (ha színpad) egyáltalán. Ûrállomás-forma, alul irányítóközponttal, acélsziget, acélállat a küzdőtér közepén, és nincsenek erősítők, nincsenek hangfalak, nincsenek monitorok, nincsenek kábelek, mindössze a hangszerek jelzik, hogy nem tévedtem el. (Hol vagyok?)
Minden lámpa ég a nézőtéren, amikor beindulnak a fiúk, szépen feljönnek és játszani kezdenek - hétköznapi dolog, hétköznapi fiúk, aztán felvillannak a reflektorok, mi meg elsötétülünk. S bár a hangfalak megvannak a fejünk fölött, meg nem mondanám, hogy jut el hozzájuk a zene, de egyelőre csak egy koncert: nem horror, nem trip, nem az apokalipszis, nem is indusztriális látomás. (Még.)
Aztán irtózatos robbanások, magasba csapó tűznyelvek, de nem a metálosok buta poklának lángjai, ezek cseppet sem mulatságosak, addig és ott égnek, amíg és ahol kedvük szottyan; ezektől tartani kell. Mint amikor megtörténhet bármi is. Hogy a három gitáros rendre a szigetállat más-más részén tűnik fel, az ugye rendben, de itt Lars dobos emelvénye is ellipszisben kóvályog, elég hozzá apró sötét a számok között. Meglehetősen barátságtalanul kúsznak fel a fénykarok, rusnya csáp, és úgy buknak le, mint ami korántsem jószántából zuhan. És megint robbanások, tűz, tűz, és egyszer csak elmegy a hang, és egy technikus rohan át a színpadon, és a ruhája lángol. (Mi lesz itt?)
Metallica-koncert van. Konszenzus: régi számok plusz új számok, Motörheadek is. Száznegyven perc, lehet, hogy nem tudják abbahagyni?, s ha maga a heavy metal képtelen is futurizálódni e show-tól, azért a múlt és jövő most minimum döntetlen. Ismerek egy faszit, nem zenekara a Metallica, sőt, úgy egyáltalán, kimondottan idegesíteni bírja a metál, de ő is úgy állt fel, mint aki egy kiváló koncertről. (A lángolás meg csak műbalhé, de ez bizalmas sajtóinformáció.)
F. D. J.
Bécs, Stadthalle, szeptember 6.
