Könyv: A neoavantgárd krónikása (Tábor Ádám: Váratlan kultúra)

publikálva
1997/25. (06. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

(Bevezető.) Tábor Ádám körülbelül 167 cm magas, vékony testalkatú, haja hátul lelóg, élősúlya feltételezhetően 60 kg körül van. Mozgása élénk, ha a körülmények úgy hozzák, éppenséggel fürge is lehetne, de a mozdulatszegény értelmiségi életmód következtében fizikai állóképessége sajnálatosan csökkent, a Budapest-Bécs közötti, vagy ennek megfelelő hosszúságú, deportációs célú gyalogmenetben valószínűsíthető, hogy már az első száz kilométer után földobná a talpát.

(Bevezető.) Tábor Ádám körülbelül 167 cm magas, vékony testalkatú, haja hátul lelóg, élősúlya feltételezhetően 60 kg körül van. Mozgása élénk, ha a körülmények úgy hozzák, éppenséggel fürge is lehetne, de a mozdulatszegény értelmiségi életmód következtében fizikai állóképessége sajnálatosan csökkent, a Budapest-Bécs közötti, vagy ennek megfelelő hosszúságú, deportációs célú gyalogmenetben valószínűsíthető, hogy már az első száz kilométer után földobná a talpát.

E szöveg írója Tábor Ádámot a hatvanas évek végén valamilyen féllegális rendezvényen láthatta először, első látásra megkedvelte, és hamarosan a barátja lett. Ezen a szövegen 1997. június elején kezdett el - szakaszosan - gondolkodni, a megírását 1997. június 8-án fejezte be. A szöveg 4551 karaktert tartalmaz (beleértve a közöket is), újságolvasási ideje 2 perc 25 másodperc.

(Tárgyalás.) Tábor most megjelent kötetében a hatvanas éveket követő magyarországi avant- és neoavantgárd művészetről - elsősorban az irodalomról - írt kritikáit gyűjtötte össze. Írásaiban a szerző olykor harcos személyiségnek bizonyul, némiképp összhangban fürgeségre hajlamos alkatával. Ez azonban nem zárja ki, hogy elemzéseiben alapvetően empatikus alkata ne érvényesüljön. Kritikái - Tandoriról, Oraveczről, Balaskóról, Erdély Miklósról, Kemény Istvánról - arról tanúskodnak, hogy még a legnehezebben megragadható művészi magatartások világába is bele tud helyezkedni. Számos olyan szerzővel is foglalkozik, akik jóformán ismeretlenek a tágabb irodalmi közvélemény számára. Ugyanez vonatkozik a féllegális kultúra eseményeire is. Munkásságáról joggal állítható, hogy hézagpótló. Annál feltűnőbb, milyen kevés tanulmánya született harminc év alatt. Ez nyilván nem választható el a kortól és annak - Tábor által "kollaboratóriumnak" nevezett - politikai rendszerétől, amelynek pártfunkcionárius hivatalnokai az avantgárd művészetben eleve saját felsőbbrendűségük immanens kétségbevonását látták. Mindez csak a megjelenésben korlátozhatta Tábort - a megírásban nem. Ez a hiány nemcsak az ő baja, hanem azé az avantgárdé is, amely szegényebb lett a rá vonatkozó, értő tanulmányokkal, de az ezért kijáró lelki gyötrelem kizárólag Tábor dolga.

Tábor hisz abban az ezotériában, mely az avantgárdnak egyik létalapja. Ez a belső hit valójában sokkal ritkább emberi és művészi jelenség, semmint gondolnánk. Éppen ettől értékesek tanulmányai: olyan, a művészetet abszolút célnak tekintő, Szabó Lajos vagy akár - ha miszticizmusától eltekintünk - Hamvas Béla nevével fémjelezhető szellemi hagyomány folytatója, mely nem erős vonulata a magyar művészetkritikai életnek. Ugyanakkor sok nem kritikusi, hanem alkotói életmű keletkezett ennek a szellemi hagyománynak a jegyében. A politikai diktatúra a legtöbbet éppen a kritika műfajának ártott: önmagának még csak csinálhatott valaki műalkotásokat, de bírálatot nyilvánosság nélkül szinte lehetetlen művelni. Tábor kötete, a Váratlan kultúra, a maga láthatatlan hiányaival erről az immár történelemmé vált nyomorúságról tanúskodik.

Tábor Ádámnak csak az egyik "vénája" az átfogó eszmények alapján tájékozódó ember. A másik a szervezőé. Ha arra gondolunk, ami kevés a pártállami körülmények között ebből a hajlamából megvalósulhatott, akkor itt még nagyobbak a kihagyások. Szerkesztésében Tábornak alig egy-két kötete jelent meg. És volt életében "mozgalom" is, mint mondjuk az Örley-kör megalapítása. Ebben a mostani, immár saját kritikai kötetében ott árulja el szervezői készségeit, amikor a magyar neoavantgárd egészéről ad átfogó képet, például a hetvenes meg a nyolcvanas évekről. Elemében van, amikor nevek és események egymásba fonódó láncolatairól számolhat be annak az embernek a hangján, akinek leghőbb vágya, hogy az eseményekbe belevesse magát. Vagy robusztus derűlátás, vagy a dolgok önértékébe vetett mélységes mély hit vezérli vágyait. Bizonyára ez segíti abban is, hogy jobban tűri, ami engem ezen az egész neoavantgárdon belül nagyon nyomaszt.

(Befejezés.) Könnyen lehet ugyanis, hogy tíz ember se olvassa el ezt a kötetet, beleértve a kritikusait is. Nemcsak arról van szó, hogy ezt nem olvassák el, hanem vele együtt az egész neoavantgárd irodalmat sem olvassák már, mióta politikai töltését elvesztette. Jószerivel maga a neoavantgárd se olvassa a neoavantgárd műveket. Elszigetelt alkotók vannak, akik figyelik egymást. Továbbá kritikusok vannak, akik az egymást figyelő alkotókat és a többi kritikust figyelik. Más szóval az avantgárd már régen szakmává vált. A "váratlan kultúrában" ez a várható rész.

- ungváry r. -

Balassi, 256 oldal, 700 Ft

publikálva
1997/25. (06. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...