Pöffen a patron
Halálos terápia
Az utóbbi idõben moziban nem nagyon láthattunk ilyet, de megnyugodhatunk: Hollywood nem ejtette a témát. A sztori ismerõs: összeesküvés az egészségügyben, van itt minden, szervátültetés, lékelés és csavarfúrás, ahogy kell, az ördög nem alszik. De érkezik hõsünk (a kortárs film keljfeljancsija, Hugh Grant hozza, jó ember jó helyen), és rendet vág a sorok között.
A nagy écesz a filmben: a gonosz doki nem is rém, a maga módján az emberiség jólétén munkálkodik, mintegy. Nagynak valóban nagy, de inkább közhely, mint ötlet. Tudjuk, a klasszikus thriller gonosza mindenen átgázoló ördögfajzat, kutyafejû tatár, vad diabolus, hiába, ez a mûfaj már csak ilyen evidenciaként tételezi a negatív póluson a minden emberi érzés híján mûködõ vadállatot. A gonosz képét aztán éppen az orvosi tematikájú filmek rajzolták újra. Míg a Kóma orvosai még igazi bestiák, addig az újabb SZTK-thrillerek többnyire árnyaltabban nyúlnak a karakterekhez: a rossz nem feltétlenül vagy nem csak a pénzre hajt, sokszor inkább valamiféle - igaz, sajátosan értelmezett - humánum jegyében, egy magasabb cél érdekében tesz-vesz. Segíteni akar a rászorultakon: elvesz a gazdagoktól, és adományoz a szegényeknek. A B-movie-k felettébb kedvelik a témát, hogy mennyire, az az HBO múlt évi mûsorkínálatából ékesen kitetszik: vagy féltucatnyit nyomtak le az efféle darabokból.
Világos, vizsgált darabunk a Kómára, illetve az ebbõl kisarjadt B-filmekre hajaz, a Halálos terápia ugyanazokkal a patronokkal operál, mint a többi vérbõ thriller. Ezzel együtt készítõi viszonylag csekély hibaráhagyással dolgoztak, érzik a produkción, hogy egy mindössze a második filmjénél tartó - tehát még nem teljesen prostituálódott - forgatókönyvíró és egy rutinos rendezõ munkája. Szóval rendesen összerántották a dolgot, amennyi a mûfajban van, azt derekasan ki is hozták belõle. Az állítólagos mondanivalót inkább hagyjuk, maradjunk csak annál, hogy a Halálos terápia tûrhetõ kommersz. Jó. De akkor mi van?
Tosoki Gyula
Extreme Measures, 117 perc; szereplõk: Hugh Grant, Gene Hackman, Sarah Jessica Parker; a forgatókönyvet Michael Palmer regénye alapján Tony Gilroy írta; dényképezte: John Bailey; zene: Danny Elfman; rendezte: Michael Apted
*** és fél
Feldobom, leesik
Arto Lindsay: Mundo Civilizado
A "másképp gitározó" Arto Lindsay a hetvenes évek végén tûnt fel New Yorkban DNA nevû zenekarával, majd a Lounge Lizardba s a Golden Palominosba került. A nyolcvanas évek közepére elöntötték brazil melódiákban tobzódó gyermekkori emlékei, ennek engedve alapította meg Ambitious Lovers nevû zenekarát, és ennek jegyében kezdett énekelni is. "A No Wave Robert Palmere" - hízelgett neki a SPIN magazin, egyszersmind "antizenei" elõadásmódjára is célozva. De akárhogy is, az tény, hogy az Ambitious Lovers a Lower East Side vezérkarának fõhadiszállásává vált, nehezen elcsíphetõ lemezeire (Envy, Greed, Lust) a brazil Nana Vasconselos mellett John Zorn, Bill Frisell, Vernon Reid, Joey Barron, Melvin Gibbs biggyesztette rá a pecsétjét.
Aztán az Ambitious Loversnek vége lett, de az alapító társ Peter Peter Scherer és a brazil ihletettség maradt, s a Rykodisc bizalmából Lindsay új albumot jelentethetett meg tavaly (O Corpo Sutil). Annak a folytatása ez a Mundo Civilizado. Lindsay a brazil Vinicius Cantuaria és Caetano Veloso közremûködésével írta a számait, és van rajta két feldolgozás: Prince-tõl az Erotic City és Al Greentõl a Simply Beautiful. Különös hangulatú és megnevezhetetlen stílusú album lett, mindenesetre tökéletes dolog. Ha feldobom, brazil, ha leesik, New York, és korántsem a váltakozó portugál vagy angol miatt. Melankolikus, fáradt dallamok, csörömpölõ dobok, esendõ, bátortalan ének, és valahol a messzeségben elektronikus tánczenei ritmusok; még soha nem hallottam olyan poplemezt, amelyet a populáristól ekkora távolság választana el.-
- marló -
Rykodisc/MCD
*****
Ex és hopp
Horn Gyula a MÚOSZ-ban
Jó napot kívánok, miniszterelnök úr. Jó napot, Wisinger úr, kedves újságírók, jó reggelt, Vietnam. Miniszterelnök úr, most, hogy új MÚOSZ-elnök vagyok, és ez egy megreformált mûsor, arra kérem, maradjon ülve, és beszéljen szabadon, amirõl akar, úgy tíz percet, és amikor már nagyon látszik, hogy ennek semmi hírértéke nincs, akkor majd az itt ülõ kollégák kérdeznek minden apropó nélkül. Rendben. Hát itt van ugye a cseh gazdaság. Nos, nekünk az az érdekünk, hogy a cseh barátaink kilábaljanak abból a bajból, amibe azért kerültek, mert nem a mi utunkat választották. Köszönöm szépen, miniszterelnök úr. Kérdés? Igen, ott hátul. Lesz-e koalíciós egyeztetés a vatikáni szerzõdésrõl? Nos, már tele van a határidõnaplóm meg a hócipõm, de ha az SZDSZ még akar hisztizni egyet, mielõtt lecserélem a Fideszre, hát legyen. Köszönöm szépen. Ott középen valaki, tessék. Miniszterelnök úr, van-e élet a halál után? Nos, a kormány már elviekben döntött, a kérdés hamarosan az Érdekegyeztetõ Tanács elé kerül, egyébként meg felvállaltuk a stabilizációt, így már az elsõ körben bekerülünk. Miniszterelnök úr, mintha gondfelhõk árnyékolnák be politika és média viszonyát ahelyett, hogy egymás tenyerébõl ennének; megvilágítaná szerénységünknek ezt a szervilis faszságot? Hogyne. Az újságírók alkossanak remekmûveket. Tények, tények, tények kellenek. A hír szent, a vélemény úgyis szabad demokrata. Köszönöm, miniszterelnök úr. Minden jót, miniszterelnök úr. A magyar újságíró-társadalom védõ tekintete kísérje Önt, miniszterelnök úr. Kérem, ha megdicsõül, azt a mi mûsorunkban tegye, miniszterelnök úr. Kedves nézõink, õsszel találkozunk.
- seres -
A recenzor e recenzió megírása után visszaküldte a Magyar Újságírók Országos Szövetségének 1993-as keltezésû tagsági igazolványát.
Drogstop
Jim Carroll. Mond nekünk ez a név valamit? És kell, hogy mondjon? Nagyon fontos életútja lehetett, olyannyira fontos, hogy nagyon sok ember nagyon hosszú hónapokat azzal töltött, hogy filmre vigye Jim Carroll nagyon fontos életét, és már az elején hangsúlyozzák, hogy true storyra based a filmjük. (Szerintem egyébként a tévé meg a film a valódi világ; ami minket körülvesz, az csak ilyen mû izé.)
Jim költõ. Ez azonban nem volt mindig így. Fiatal korában kosaras volt egy manhattani katolikus gimnázium csapatában. Ezt onnan tudjuk, hogy a film Jim (a majdani költõ) fiatalkorával kezdõdik. Jim fiatal korában ezenkívül a következõket csinálta: ivott, csajozott, nyári éjszakán a háztetõn feküdt meztelenül, barátaival meglopta a rivális kosárcsapatot, amelyet utána jól összevert a szupermarket elõtt. Közben elsõ szárnypróbálgatások: lelkes, de borzalmas poémák. A nagyon fontos életút elsõ állomásai.
Aztán, úgy háromnegyed óra után, jön a voltaképpeni konfliktusforrás. Jim (a majdani költõ) kipróbálja a heroint. Ez elõször nagyon tetszik neki, de rákap, oszt innentõl csak szív, de mi is, mert innentõl fogva ezt látjuk, a leépülés fájdalmas, ámde tanulságmentes stációit. Jim lassan, de biztosan veszti el szociális hálóját, és még az anyja (a saját anyja!) is kikúrja a lakásból; hát nem egy öngerjesztõ szociokulturális folyamat ez, amelynek csak a drog lehet a vége? De. Aztán felépül. Ennyi.
Na most mindezek ellenére a film nincs rosszul megcsinálva, helyenként pl. igazi filmre emlékeztet. Ideális didakszis elsõéves szociológia szakos terepgyakorlatozók számára. Hadd szokják a valódi világot. Hadd lássák, mik vannak. Bizony.
- seres -
Forgalmazza: Mirax; megnézte: én
**
Békatalpban született
Cousteau kapitány újra felfedezi a világot
Egy sorozat abból az idõbõl, amikor apa és fia még megosztva a családi vagyont, spéci hajókkal felszerelve, külön-külön, de azonos névvel kutatták a tengert. Ezért hiába is keresnénk néhány részben a tisztességben megõszült tengerbiológus megszokott arcvonásait. Ilyen az, amikor valakinek fia születik, és a családi név árnyékában lép át az öregén. A történet arról szól, hogy elindulnak kétfelé, és igyekeznek minél több celluloidszalagot elhasználni földön, vízben, levegõben. Felvesznek mindent, ami szembe jön, legyen élõ vagy élettelen, rája, bálna, a Horn-foki világítótorony személyzete, kenuból integetõ kannibál, meleg ruha, pofásabb cigarettavég. Igaz, hogy Cousteau könnyûbúvár-szerelésben lett halhatatlan, mégsem a merülések az erõsségei ennek az útifilmnek. Néha dobnak egy hátast a vízbe, csak úgy megszokásból, meg úgyis tele a raktár ilyen ruhákkal. Idõnként bejárnak egy-egy szigetet, ismerkednek a bennszülöttekkel, akikbõl egyre kevesebb van. Õket ugyan nem hozzák lázba színes üveggyöngyök, és nem borulnak a kreténszerû idegenek lábai elé, de azért lejtenek még egy hastáncot a kedvükért, és széles mosollyal néznek a fekete dobozba. Néhányan nosztalgiából, a fehér ember dicsõségét hirdetõ keresztény pusztítás után reménytelenül próbálják felépíteni poraiból a törzs pogány kultúráját. Aztán a két természet-misszionárius találkozik valahol, megveregeti egymás vállát, és utaznak tovább. Egyébként az egész gyönyörû.
- gergácz -
Duna TV, szombat, 11.05
***
Latin Füstölõk
Up, Bustle and Out: Light´em Up, Blow´em Out
Ha nem láttam volna azt az elriasztó célzatú filmet a remegõ kezû, narkotikumok befolyása alatt álló hippikrõl még gimnáziumban, lehet, hogy nem tudnám, mire gondoltak az alkotók ezzel a címmel (mármint hogy gyújtsuk meg, aztán fújjuk ki). Így viszont minden kedves szülõ figyelmét felhívnám arra, hogy ha csemetéjük polcán ilyen elnevezésû hangzóanyagot találna, kezdjen el komolyan aggódni. A gyerek borzalmasan jó zenét hallgat.
Fél percig azt hittem, hogy véletlenül valamelyik Shankart raktam be a lejátszómba, de aztán kisvártatva megjöttek a Fat Boy Slimet is térdre kényszerítõ ütemek a szitár mellé, és ettõl megnyugodtam. A Brit Atavisztikus Nindzsaszövetség oszlopos tagjai ezúttal is kesztyûs kézzel dolgoztak. Beültethetjük a szobába akár a nagymamit is, neki sem esik semmi baja, hiszen a lemez abszolút hallgatóbarát. Ezoterikus indiai latin jazz, csak másképp.
Akárhogy nézem, az Up, Bustle and Out harmadik lemezén sem érzõdik a kézremegés, bármennyi marihuánát fogyasztanak is. Pontosak, mint a héthúszas Bombay-Goa gyors. Az ötödik számként jelzett négyperces esõs utcazaj utal csak arra, hogy itt valami nincs rendben.
Vályi Gábor
Ninja Tune/HMK
*****
Kétszáz éves fityisz
Barokk fizika
Megjelent egy karcsú kis kötet, Poós Zoltán írta, az a címe: Barokk fizika. Természetesen szó sincs arról, hogy a tudomány valamiféle cirádás részhalmaza került nyilvánosságra, csupán annyi történt, hogy egy valóban fiatal fiatal költõ elõhozakodott harmadik kötetével, címében egy annyira ellentmondásos szókapcsolattal, hogy még a magyar foci és a szelektív hulladékgyûjtés szintagmák is belepirulhatnának. Elsõ hallásra a barokk fizika azt jelenthetné, hogy a Föld bizonyítottan korong alakú, talán belefér még az is, hogy Pázmány Péter a gumióvszer használatát ajánlja híveinek, vagy Rubens és a Pantone-skála kapcsolata, de ezek csak felszínes vélekedések. Poós továbbmegy ennél, azt írja: "A Barokk Fizika, azaz a szerelem felszívódott és most az összes tudományban megtalálható."
"Azaz a szerelem." Ez kellõképpen szép és patetikus, a felvilágosultaknak megbotránkoztató, sõt kétszáz évvel ezelõtt akár középsõ ujj bemutatásával is felért volna. Most viszont, amikor a költészet szó hallatán a szóvégi "t" hangot a kelleténél kissé többen gondolják a múlt idõ jelének, csupán meghatódni lehet azon, hogy valaki ilyesmiben utazik. Poós Zoltánnak persze nincsenek illúziói, nem lánglelkû, aki költõségével hivalkodva válik ennek az ócska kornak a szánalmas bohócává, tudja nagyon jól, mi az ábra, meg hogy ennél csak rosszabb jöhet, de mégis vállalkozott arra, hogy néhány megformázott gondolatát másoknak is a tudomására hozza. Talán akadnak még ilyenek.
- legát -
Seneca, 1997
****
Mûfajtalankodás
Libabõr sorozat - Maszk mögött
A videón forgalomba hozott Libabõr sorozat elsõ epizódjában, a Maszk mögöttben megismerkedhetünk egy kislánnyal, Cathyvel, akit állandóan ijesztgetnek az osztálytársai, mivel tökéletes célpont, klasszikus áldozattípus. Mielõtt azonban eljönne érte a cukros bácsi, fordul a kocka, Cathy a helyi diliboltból lenyúl egy különleges maszkot, amit ha a fejére húz, úgy néz ki benne, mint Jim Carrey bitumennel leöntve, szájában mûanyag vámpírfogsorral. Ettõl kezdve Cathy riogatja pajtásait, ami eleinte nagyszerû móka, csakhogy a maszk rászorul a fejére, és az istennek sem akar lejönni. Szerencsére háromnegyed óra után véget érnek a megpróbáltatások, bár ez egyáltalán nem fontos.
A Maszk mögött csupán a szokásos vacak lenne, egy marék dollárból készült filmgyári korpa, ha készítõinek nem sikerült volna új fejezetet nyitniuk a nézõhülyítés aranykönyvében. A Libabõr szériával ugyanis már-már bezárult a mûfajtalankodások köre, úgy reklámozzák, "családi horror": öcsi, apu, anyu, nagyi ezentúl együtt izgulhat a válogatott szörnyûségeken. Igaz, bizonyos határokon nem lép túl a sorozat, nincsenek kifröccsent belek, hullát majszoló bennszülöttek, szénné égett csecsemõk és hasonlók, sõt az olyan ifjúsági filmek modorában készült, mint a Szívtipró gimi. Mégis, ennyi elég volt a világsikerhez, legalábbis a kazettaborítón azt olvashatjuk, hogy milliók és milliók váltak Libabõr-rajongókká. Mégsem jósolhatunk diadalmenetet a sorozatnak itthon, hiszen sok idõnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a Juszt László szófordulatain edzett magyar nézõ, ha azt hallja, családi horror, ezekre a gagyi szoft-rémfilmekre gondoljon, és ne a baltával szétvert fejû szomszédasszonyra vagy az ablakokon kidobott gyerekekre, akiknek az anyja a metró alá vetette magát.
- legát -
*
