"A Friedrichstadtpalast előtt többen kérdezik, hogy van-e eladó jegyem, úgy látszik, telt ház van. A Friedrichstadtpalast Berlin előkelő színházainak egyike, van benne minden, ami kell. Az elegáns jegyszedők és az öreg ruhatáros nénik között szépen elvegyül az orrpereces, félig kopasz, csupa feketébe öltözött, agyontetovált közönség. Mint egy igazi színházi előadáson, egyszer csak megszólal a csengő, lehet menni befelé. Bent, erre külön felhívják a figyelmet, tilos a dohányzás. Az új lemezzel indít a zenekar, de olyan bombasztikus hangzással, hogy az ember el sem hiszi. Az első számokat Cave mintha még visszafogottabban énekelné, aztán elengedi magát, ugrál, tombol, fetreng, földhöz vágja a mikrofont, még a közönség közé is beveti magát. A koncert, különben, lazára van véve, Cave szórakozik a számok között, felhív egy lányt a porondra táncolni, társalog a közönséggel, láthatóan jól érzi magát. A végén színházhoz méltó standing ovation, az utolsó számokra nincs ember, aki ülve maradna."

"A Friedrichstadtpalast előtt többen kérdezik, hogy van-e eladó jegyem, úgy látszik, telt ház van. A Friedrichstadtpalast Berlin előkelő színházainak egyike, van benne minden, ami kell. Az elegáns jegyszedők és az öreg ruhatáros nénik között szépen elvegyül az orrpereces, félig kopasz, csupa feketébe öltözött, agyontetovált közönség. Mint egy igazi színházi előadáson, egyszer csak megszólal a csengő, lehet menni befelé. Bent, erre külön felhívják a figyelmet, tilos a dohányzás. Az új lemezzel indít a zenekar, de olyan bombasztikus hangzással, hogy az ember el sem hiszi. Az első számokat Cave mintha még visszafogottabban énekelné, aztán elengedi magát, ugrál, tombol, fetreng, földhöz vágja a mikrofont, még a közönség közé is beveti magát. A koncert, különben, lazára van véve, Cave szórakozik a számok között, felhív egy lányt a porondra táncolni, társalog a közönséggel, láthatóan jól érzi magát. A végén színházhoz méltó standing ovation, az utolsó számokra nincs ember, aki ülve maradna."

Ezekben a napokban jó pár koncertbeszámolót kaptam külföldön élő barátaimtól, hosszú évek óta nem tapasztaltam a Bad Seeds körül akkora beindulást, mint most. Ugyanaz az elragadtatás és ugyanaz a belső kényszer íratta őket, mint az imént idézett B. Cs.-t: dacára, hogy a turné alapjául szolgáló The Boatman´s Call Nick Cave kevésbé eksztatikus albumai közül való, olyan dózis katarzis kíséri útját, amelytől régóta elszokott az úri közönség, de a kő és a deszka és a puha ülés is. Ilyenkor ki kell vágni egy fotót, egy cikket, vagy még inkább: ilyenkor írni kell.

Ez a turné, miként a következő heti Wanted/Narancsfül számára adott interjúban mondta, Cave számára is az eddigi legélvezetesebb. A tavalyi Murder Balladsszal nem indult útnak, egy csomó "kiénekeletlen" energia maradt benne, a The Boatman´s Callról pedig már annyiszor elmondta, hogy ez a legszemélyesebb és legrégebbről érlelődött lemeze, hogy lassacskán magam is elkezdtem beleszeretni, hogy sarkítsak kicsit. Ezekhez a dalokhoz Cave színházakat akart, a beszélgetésünk során elmondta, miért; hadd ne lövöldözzek most elé. Negyven percet kaptunk, Szőnyei Tamás kollégámmal utána megilletődötten "ragyogtunk": Cave éppolyan megnyíló, éppolyan gyengéd és éppolyan letisztult volt, mint a lemezén. Még hat óra volt a koncertig, jó lett volna lekötni magam valamivel, de nem sikerült.

Háromnegyedes ház az Erkelben mindkét nap, ami a viszonylag magas jegyárakhoz és ahhoz képest, hogy milyen rosszul sikerült Cave három évvel ezelőtti budapesti koncertje, nagyjából rendben van. Egy bő óra csúszás, a vendégeskedő Robert Forster (egykor: Go-Betweens) vízummacerák miatt nem érkezik meg (másnap sem), aztán elsötétül a nézőtér.

Az első órára a The Boatman´s Call nyomja rá a bélyegét, számai nagyjából kettesével váltakoznak a régebbiekkel. Húsz perc múltán nyilvánvaló a dramaturgia: az új dalok szelídségét az elmúlt tíz év súlyai és "drasztikumai" ellenpontozzák, mint a Red Right Hand, a The Carny, a Plain Gold Ring, a The Mercy Seat vagy a Do You Love Me?. Összeszűkül a gyomor, a szívben megindul a kőelválasztás, és légszomj van. És tökmindegy, hogy az Into My Armsban, a Far From Me-ben vagy a People Ain´t No Goodban egy kis unalom lapul, sőt. Helyük van, szerepük van ezeknek a pihenőknek két jelenés között.

Ami történik, annak a rockzene megszokott jegyeihez már semmi köze nincsen. Élnek a fények, hibátlan a hang. Az új számok "bombasztikus hangzása" számomra csak a West County Girlnél tűnik ki, de a régebbiek messze többet tudnak magukról, mint a saját korukban. A Bad Seeds lassacskán állandósuló új tagját, az ausztrál Dirty Three trió hegedűsét/tangóharmonikását, Warren Ellist muszáj reflektorfénybe emelni most. Minden mozdulatának hangsúlya van, dől belőle az átszellemültség, ő egy külön színház (melyben ellenállhatatlanokat sercint maga mögé).

Az utolsó harmadra maradnak a Murder Ballads album - Kylie Minogue-gal, illetve P. J. Harveyvel énekelt - duettjei. Ilyenkor Blixa Bargeldé a női szerep, de ez a "mókás" állapot azonnal a helyére kerül: a közönségre ereszkedve Cave kiválasztja alkalmi kedveseit, és nekik, már-már velük énekel.

Innentől nincs mese. Borul a nézőtér, előre kell menni, nyújtózkodni, megérinteni. A színpadon virágok, ajándék piák, alább meg a totál bekattanás.

Ez a koncert szól azóta is. Kivágott fotók, cikkek, beszámolók. Írni kell. Ugyanaz a kényszer, ugyanaz az elragadtatás.

m. l. t.

Erkel Színház, június 11-12.