Cortásar-Antonioni óta gyanítom, hogy a fényképezés lényege, legmágikusabb fázisa a nagyítás. Úgy véljük, hogy kandi kameránkkal hús-vér embereket, széltől borzolt fákat fogunk be valami parkban, aztán az előhívás után kiderül, hogy hulla van a bokor alatt; tundrabugyis nagymama a füzesabonyi franciaágyon. Persze csak akkor, ha mi is úgy akarjuk, s optikai eszközökkel megsokszorozzuk, a végletekig fokozzuk a látványt, hogy a szemen túli világra lássunk. Ha merünk. Mert ez valahogy természetellenes, szövetmintából visszakövetkeztetett halálos kórisme.

Cortásar-Antonioni óta gyanítom, hogy a fényképezés lényege, legmágikusabb fázisa a nagyítás. Úgy véljük, hogy kandi kameránkkal hús-vér embereket, széltől borzolt fákat fogunk be valami parkban, aztán az előhívás után kiderül, hogy hulla van a bokor alatt; tundrabugyis nagymama a füzesabonyi franciaágyon. Persze csak akkor, ha mi is úgy akarjuk, s optikai eszközökkel megsokszorozzuk, a végletekig fokozzuk a látványt, hogy a szemen túli világra lássunk. Ha merünk. Mert ez valahogy természetellenes, szövetmintából visszakövetkeztetett halálos kórisme.

F. Tóth Gábor nagyításaiban nem hullák után kutat - nem tette ezt Szarajevóban sem: a tavalyi év magyar sajtófotóinak mustráján első díjat nyert felvételein megalázott, halott falak dőlnek ránk - pedig meglehet, hogy a budapesti részletek (épületek, műemlékek, szobrok és hidak) kiszögelléseiben, pereme mögött tífuszos galambtetemekre lelne a kíváncsi nagyító. Az sem kizárt, hogy temetetlen hajléktalanokra.

Tóth nézőpontja új dimenziót kínál rutinba belefeledkezett látásunknak, sugallva, hogy az egész hamis igézetében nincs rálátásunk a részletekre, az erdőtől nem vesszük észre a fát. Vagyis a képek azzal szembesítik a nézőt, hogy eddig rosszul - mert teljes totalitásában - érzékelte, amit ismerni vélt, tévedésében tartotta a megszokás, a látszat. Akkor már jobb a póknak, mert az pontról pontra, azaz pontosabban képes szemügyre venni, amit mi nem.

Persze nem a fotós, hanem mi jutottunk erre a következtetésre, amikor a Café Miró süppedős hajópadlóján tipródva, az asztalok között szlalomozva legszívesebben pókká váltunk volna a pincérnő hátunkba mártott szike-tekintete elől. Õ is atavisztikus módon (egészben) látott át rajtunk, megvető pillantásában benne volt a lemondás: ezekből bizony nem néz ki parfé, de még egy rohadt cappuccino sem. Mindazonáltal F. Tóth Gábor budapesti részletei a kávéházban megvásárolhatók fogyasztás előtt, után és anélkül is. Hogy részletekben lehet-e venni, azt nem mertük megkérdezni a felszolgálótól.

- tódor -

Megtekinthető július 18-ig mindennap a Café Miróban (Bp. I., Úri utca 30.).