Film: Izzad, mert kövér (A Beverly Hills-i nindzsa)

  • 1997. június 12.

Zene

Nem szeretem azokat a véleményeket, melyek szerint a közönséget nem lehet eléggé alábecsülni. Leváltani nem lehet, mint tudjuk, a pénztáraknál bizonyított kritika szent (megváltoztatni úgysem áll módunkban), érteni viszont még az is vágyhat, akinek finnyás ízlése esetleg tiltakozik az egyre szaporodó, világszerte hatalmas kasszasikert arató alpáriságok ellen.

Létezik más válasz is: az egészen mély és aránylag magas kultúra keveredése ugyanis felettébb divatos dolog. Egy kis önreflexió, önirónia és stílusparódia modernné és a fáradt modernek kedvencévé teszi a jól bevált kommersz műfajok újabb darabjait. A kínálatban azonban szerencsére rendszeresen feltűnnek azok a filmek is, melyek nem törnek nagyra, még csak kicsit sem igyekeznek posztmodernnek látszani (Minek? - kérdezi Micimackó. - Mondom, posztmodernnek. - Aha - feleli Mackó.), csak szimplán azok, amik: egyszerű ismétlései a régi cirkuszi számnak, amikor valaki beleesik egy vödör vízbe, aztán fenékbe is rúgják. Mint majdnem mindent, ezt is lehet bájosan csinálni. Vagy legalább a gátlástalanság bájával.

A Beverly Hills-i nindzsa például egyetlenegy viccre épül. Hogy van egy pasas, aki kövér, esetlen, és mégis nindzsa. Így aztán állandóan elbotlik, le-, be-, ki-, át- és összeesik, amikor meg a forgatókönyvíró kifogyna az igekötőkből, akkor nekimegy egy lámpaoszlopnak. Az esetlen vízilovak királya aztán a távoli és misztikus nindzsaországból váratlanul Los Angelesbe kerül.

Naiv ember egy idegen országban: a történet alapképlete a Krokodil Dundee-é meg a Perzsa leveleké, célja viszont egészen más: nincs neki. Ez benne a jó. Csak a legegyszerűbb vásári baromkodás epizódjaiból rakták össze. A műfaj természetesen nem teszi lehetővé a karakter- vagy történetfejlődés kifinomult dramaturgiai ravaszságait, kár is volna ilyesmit számon kérni rajta. Mivel ősi formájában - a járda szélén - mindent meg kell tennie, hogy a járókelő ne menjen tovább, aki viszont későn érkezik és kíváncsian megáll kicsit, azonnal értsen mindent, folyamatos önismétlésre kényszerül, a jeleneteknek önmagukban is értelmesnek (pontosabban: önmagukban is értelmetlennek) kell lenniük. A szigorú és jól ismert műfaji korlátok, a bevált modellre épülő szituáció szintén nélkülözhetetlen, hiszen az is csak a megértést, a néző gyors tájékozódását segíti. És bár az utcai csepűrágók kora lejárt, ne felejtsük el, hogy a sokcsatornás, távkapcsolós, izgő-mozgó-szörfölő tévé világában a filmeknek megint csak a régi, vásári módszert kell újratanulniuk: legyen minden egyszerűen felfogható, és a történet sodra egy fél percre se lassuljon, egyébként a néző könnyen továbblép vagy továbbkapcsol egy másik ugyanilyenre.

A főszereplő Chris Farley nem kíméli magát. Szégyentelen, gátlástalan, alpári, de abban jó. Néhány évvel ezelőtt, amikor ez a film még csupán terv és előzetes reklám formájában létezett, Jackie Chant mint második főszereplőt és Farley partnerét emlegették. Ha az elképzelés valóra válik, talán minden egészen másképpen alakul: esetleg kicsit változatosabb, fantáziadúsabb vagy izgalmasabb komédia készülhetett volna. A mostani végeredmény egyszerű eset. De legalább kiderül belőle, hogy egy film nem olyan nagy dolog: nem művészet, nem is feltétlenül jó iparosmunka, oda lehet kenni; készítői talán jól szórakoztak, miközben csinálták, de egyébként felesleges róla írni vagy gondolkodni. Nem oszt, nem szoroz. Jött, majd elmegy; elfelejtjük, és kész. Akik meg megnézik, majd jókat röhögnek, aztán ők is elfelejtik, a téma részükről is le van zárva. És ennyi éppen elég.

D. A.

A Beverly Hills-i nindzsa (Beverly Hills Ninja), 1997, 86 perc; rendezte: Dennis Dugan; fényképezte: Arthur Albert; zene: George S. Clinton; szereplők: Chris Farley, Nicollette Sheridan, Chris Rock; forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.