Létezik más válasz is: az egészen mély és aránylag magas kultúra keveredése ugyanis felettébb divatos dolog. Egy kis önreflexió, önirónia és stílusparódia modernné és a fáradt modernek kedvencévé teszi a jól bevált kommersz műfajok újabb darabjait. A kínálatban azonban szerencsére rendszeresen feltűnnek azok a filmek is, melyek nem törnek nagyra, még csak kicsit sem igyekeznek posztmodernnek látszani (Minek? - kérdezi Micimackó. - Mondom, posztmodernnek. - Aha - feleli Mackó.), csak szimplán azok, amik: egyszerű ismétlései a régi cirkuszi számnak, amikor valaki beleesik egy vödör vízbe, aztán fenékbe is rúgják. Mint majdnem mindent, ezt is lehet bájosan csinálni. Vagy legalább a gátlástalanság bájával.
A Beverly Hills-i nindzsa például egyetlenegy viccre épül. Hogy van egy pasas, aki kövér, esetlen, és mégis nindzsa. Így aztán állandóan elbotlik, le-, be-, ki-, át- és összeesik, amikor meg a forgatókönyvíró kifogyna az igekötőkből, akkor nekimegy egy lámpaoszlopnak. Az esetlen vízilovak királya aztán a távoli és misztikus nindzsaországból váratlanul Los Angelesbe kerül.
Naiv ember egy idegen országban: a történet alapképlete a Krokodil Dundee-é meg a Perzsa leveleké, célja viszont egészen más: nincs neki. Ez benne a jó. Csak a legegyszerűbb vásári baromkodás epizódjaiból rakták össze. A műfaj természetesen nem teszi lehetővé a karakter- vagy történetfejlődés kifinomult dramaturgiai ravaszságait, kár is volna ilyesmit számon kérni rajta. Mivel ősi formájában - a járda szélén - mindent meg kell tennie, hogy a járókelő ne menjen tovább, aki viszont későn érkezik és kíváncsian megáll kicsit, azonnal értsen mindent, folyamatos önismétlésre kényszerül, a jeleneteknek önmagukban is értelmesnek (pontosabban: önmagukban is értelmetlennek) kell lenniük. A szigorú és jól ismert műfaji korlátok, a bevált modellre épülő szituáció szintén nélkülözhetetlen, hiszen az is csak a megértést, a néző gyors tájékozódását segíti. És bár az utcai csepűrágók kora lejárt, ne felejtsük el, hogy a sokcsatornás, távkapcsolós, izgő-mozgó-szörfölő tévé világában a filmeknek megint csak a régi, vásári módszert kell újratanulniuk: legyen minden egyszerűen felfogható, és a történet sodra egy fél percre se lassuljon, egyébként a néző könnyen továbblép vagy továbbkapcsol egy másik ugyanilyenre.
A főszereplő Chris Farley nem kíméli magát. Szégyentelen, gátlástalan, alpári, de abban jó. Néhány évvel ezelőtt, amikor ez a film még csupán terv és előzetes reklám formájában létezett, Jackie Chant mint második főszereplőt és Farley partnerét emlegették. Ha az elképzelés valóra válik, talán minden egészen másképpen alakul: esetleg kicsit változatosabb, fantáziadúsabb vagy izgalmasabb komédia készülhetett volna. A mostani végeredmény egyszerű eset. De legalább kiderül belőle, hogy egy film nem olyan nagy dolog: nem művészet, nem is feltétlenül jó iparosmunka, oda lehet kenni; készítői talán jól szórakoztak, miközben csinálták, de egyébként felesleges róla írni vagy gondolkodni. Nem oszt, nem szoroz. Jött, majd elmegy; elfelejtjük, és kész. Akik meg megnézik, majd jókat röhögnek, aztán ők is elfelejtik, a téma részükről is le van zárva. És ennyi éppen elég.
D. A.
A Beverly Hills-i nindzsa (Beverly Hills Ninja), 1997, 86 perc; rendezte: Dennis Dugan; fényképezte: Arthur Albert; zene: George S. Clinton; szereplők: Chris Farley, Nicollette Sheridan, Chris Rock; forgalmazza az InterCom
