Nem szeretem azokat a véleményeket, melyek szerint a közönséget nem lehet eléggé alábecsülni. Leváltani nem lehet, mint tudjuk, a pénztáraknál bizonyított kritika szent (megváltoztatni úgysem áll módunkban), érteni viszont még az is vágyhat, akinek finnyás ízlése esetleg tiltakozik az egyre szaporodó, világszerte hatalmas kasszasikert arató alpáriságok ellen.

Létezik más válasz is: az egészen mély és aránylag magas kultúra keveredése ugyanis felettébb divatos dolog. Egy kis önreflexió, önirónia és stílusparódia modernné és a fáradt modernek kedvencévé teszi a jól bevált kommersz műfajok újabb darabjait. A kínálatban azonban szerencsére rendszeresen feltűnnek azok a filmek is, melyek nem törnek nagyra, még csak kicsit sem igyekeznek posztmodernnek látszani (Minek? - kérdezi Micimackó. - Mondom, posztmodernnek. - Aha - feleli Mackó.), csak szimplán azok, amik: egyszerű ismétlései a régi cirkuszi számnak, amikor valaki beleesik egy vödör vízbe, aztán fenékbe is rúgják. Mint majdnem mindent, ezt is lehet bájosan csinálni. Vagy legalább a gátlástalanság bájával.

A Beverly Hills-i nindzsa például egyetlenegy viccre épül. Hogy van egy pasas, aki kövér, esetlen, és mégis nindzsa. Így aztán állandóan elbotlik, le-, be-, ki-, át- és összeesik, amikor meg a forgatókönyvíró kifogyna az igekötőkből, akkor nekimegy egy lámpaoszlopnak. Az esetlen vízilovak királya aztán a távoli és misztikus nindzsaországból váratlanul Los Angelesbe kerül.

Naiv ember egy idegen országban: a történet alapképlete a Krokodil Dundee-é meg a Perzsa leveleké, célja viszont egészen más: nincs neki. Ez benne a jó. Csak a legegyszerűbb vásári baromkodás epizódjaiból rakták össze. A műfaj természetesen nem teszi lehetővé a karakter- vagy történetfejlődés kifinomult dramaturgiai ravaszságait, kár is volna ilyesmit számon kérni rajta. Mivel ősi formájában - a járda szélén - mindent meg kell tennie, hogy a járókelő ne menjen tovább, aki viszont későn érkezik és kíváncsian megáll kicsit, azonnal értsen mindent, folyamatos önismétlésre kényszerül, a jeleneteknek önmagukban is értelmesnek (pontosabban: önmagukban is értelmetlennek) kell lenniük. A szigorú és jól ismert műfaji korlátok, a bevált modellre épülő szituáció szintén nélkülözhetetlen, hiszen az is csak a megértést, a néző gyors tájékozódását segíti. És bár az utcai csepűrágók kora lejárt, ne felejtsük el, hogy a sokcsatornás, távkapcsolós, izgő-mozgó-szörfölő tévé világában a filmeknek megint csak a régi, vásári módszert kell újratanulniuk: legyen minden egyszerűen felfogható, és a történet sodra egy fél percre se lassuljon, egyébként a néző könnyen továbblép vagy továbbkapcsol egy másik ugyanilyenre.

A főszereplő Chris Farley nem kíméli magát. Szégyentelen, gátlástalan, alpári, de abban jó. Néhány évvel ezelőtt, amikor ez a film még csupán terv és előzetes reklám formájában létezett, Jackie Chant mint második főszereplőt és Farley partnerét emlegették. Ha az elképzelés valóra válik, talán minden egészen másképpen alakul: esetleg kicsit változatosabb, fantáziadúsabb vagy izgalmasabb komédia készülhetett volna. A mostani végeredmény egyszerű eset. De legalább kiderül belőle, hogy egy film nem olyan nagy dolog: nem művészet, nem is feltétlenül jó iparosmunka, oda lehet kenni; készítői talán jól szórakoztak, miközben csinálták, de egyébként felesleges róla írni vagy gondolkodni. Nem oszt, nem szoroz. Jött, majd elmegy; elfelejtjük, és kész. Akik meg megnézik, majd jókat röhögnek, aztán ők is elfelejtik, a téma részükről is le van zárva. És ennyi éppen elég.

D. A.

A Beverly Hills-i nindzsa (Beverly Hills Ninja), 1997, 86 perc; rendezte: Dennis Dugan; fényképezte: Arthur Albert; zene: George S. Clinton; szereplők: Chris Farley, Nicollette Sheridan, Chris Rock; forgalmazza az InterCom