A téma az utcán hever, ám sajnos többnyire vagy részeg az illető, és ebben az esetben testét, már ami megmaradt belőle, rút stigmák és fekélyek borítják, lelkét maga mellett hordja polietilén tasakban; vagy épp talmimód rikít az ebadta, silány és sóvár, de még a sóvársága is silány, ám kiröhögni sem érdemes, mert egyrészt banális, másrészt lőfegyver van nála, és sokan van. Témaként azonban az utcán hever ő is, ahogy a többiek, csak beléjük kell botlani, aztán vagy dühösen, lábat rázva iszkolni tovább, vagy szomorúan konstatálni, hogy ez van, ezt kell szeretni, mert anélkül nem lehet megírni.
Legalábbis nem úgy, ahogy a beszédes nevű Szív Ernő teszi, ez az ódivatú tárcadalnok, az empátia nevű hangszer (ez a szimbolával rokon, csak több részből kell összerakni) virtuóza, vagy jó, azért ne túlozzunk, elégedjünk meg egy avatott mesterével. Merthogy az ő, avatott mester, szomorú szava szépen szól, gondolatai tempósan hömpölyögnek, tekintetének tükrében aranyfényű viránnyá nemesedik a kietlen táj, meg még a jó ég tudja, mi minden. Szép, na, maradjunk ennyiben, és ha ennyi szépség láttán, amennyit ezek a kötetbe gyűjtött tárcák jelentenek, arckifejezésünk az alapjáraton is túlmutatva torzulni kezdene, zsebünkből nyíló bicska nyasszanását vélnénk hallani, és egyáltalán, úgy éreznénk magunkat, mint Szent Karácsony másnapján, mikor is görcsbe rándul ideg és gyomor minden nagymamasóhaj és gyermekzsivaj hallatán, mit előző nap még angyalszárny suhanásának véltünk, magunkra vessünk akkor.
Mert amúgy Szív Ernő nemcsak szépen, de jól is ír, történetei üdítően mellőzik a kerekdedséget, bokán, na jó, térden felül sose merül önnön könnyeinek amúgy nyilván csábító ingoványába, arányérzéke tiszta, úriemberi mivoltát ügyesen mixeli némi vásott machismóval, és ami talán a legfontosabb, a kérdései is adekvátak. Utóbbi erényét nyilván partikularitásra való hajlamának is köszönheti, amellyel képes felfedezni és megjeleníteni az egyes világtájak égetett szeszes italainak jelentéstartalma közt megbúvó apró különbségeket, márpedig az efféle hajlam elejét veszi a túlzott magabiztosságnak. Jöhetnek tehát a kérdések. Például a könyvtáros kisasszony elcsábításának módozatjairól, vagy akár a német nők külső megjelenésének bizonyos hiányosságairól.
Hogy aztán ezek a kérdések és a rájuk adott, ha egyáltalán, akkor is több mint bizonytalan, válaszok nagyjából hasonló súllyal szerepelnek a kötetben, mint az egyébként hasonlóképpen bízvást bagatellnek tekinthető, miszerint pimf ügyek, élet-, születés- és haláléi, összemosódnak valami, ha még oly tetszetős is, de mégiscsak masszába, nos, az már más kérdés. A tárca nehezen kötetesíthető műfaj, ezért a Szív Ernő könyvét sem tanácsos egyhuzamban elolvasni. Naponta egy bőven elég, aztán néhány nap kihagyás, mely idő során dühöngjünk, utálkozzunk, undorodjunk idegenkedve nyugodtan, ahogyan szoktunk, aztán megint egy írás, aztán néhány hét múlva talán már arra döbbenünk, hogy kevésbé utáljuk, vagy legalábbis kevésbé idegenkedve utáljuk a körülöttünk fertelmeskedő világot. Vagy épp nem, de erről már nem Szív Ernő tehet, a tárcaírók általában nem tehetnek semmiről.
Ami persze roppant kétségessé teszi magát a műfajt is, legalábbis ami a létjogosultságát illeti. De szépnek szép, annyi szent.
- kk -
Jelenkor, 210 oldal, 990 Ft
