Meglátni és transzba esni egy pillanat műve lesz, csak jöjjenek végre. Nem erős oldaluk a marketing, tavaly speciel hiába vártam rájuk a Rudolstadti Fesztiválon, és lemezt is csak kettőt jelentettek meg az utóbbi harminc évben, azelőtt meg egyet sem.
Mindenesetre elmondom hiteles történetüket.
A Master Musicians Of Jajouka társulatot egy szufi szerzetes, bizonyos Attar hozta létre négyezer évvel ezelőtt. Úgy volt, hogy vándorlása során Perzsiából Marokkóba érve egy kis hegyi falu barlangjánál találta magát. Abban a barlangban szellemek laktak történetesen, de ami ennél fontosabb: nagyszerű muzsika szűrődött kifelé. Attart óvták a helybéliek, hogy mélyebbre hatoljon, de már annyi volt neki: odabenn találkozott a félig kecske, félig ember Bonnal, ő szolgáltatta a talpalávalót. Attar rádöbbent, szart sem ér az élete, ha nem szerzi meg Bon hangszerét, ezért nagylelkűen felajánlotta a falu egyik szüzét mintegy csere- vagy kárpótlásképpen. Meg is állapodtak.
Mihelyst játszani kezdett Attar a frissiben szerzett oboán, úrrá lett az eksztázis a népeken. Csupán Bon szívta meg, szegény, mert az ígért menyecske mindig kitáncolt a karmai közül. Mit tehetett, durcásan a barlangjába vonult, bár a legenda szerint évente még visszatért próbálkozni kicsit.
Attar pedig megalapította fent nevezett zenekarát; hát így.
Az utóbbi években felszökött a Master Musicians Of Jajouka ázsiója, nem kis részt (az akkor még Rolling Stones-os) Brian Jonesnak köszönhetően. Õ vette fel az első lemezüket (Pipes of Jajouka) 1969-ben. Később használta őket a Stones, Slash és Ornette Coleman, az írók közül William Burroughs és Paul Bowles, de a következő Jajouka-albumra várni kellett 1990-ig, ezt Bill Laswell gründolta össze (Apocalypse Across the Sky).
Csupa dob és csupa (oboaszerű) ghaita, transzba esni egy pillanat lesz, csak jöjjenek végre.
m. l. t.
Margitsziget, Tilos az Á-színpad, június 22.
