Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.
A címlapon ismeretlen németalföldi festő, XV. század: Gonella, ferrari udvari bolond című festményéről maga a bolond mosolyog bölcsen. Könyve elején Kemény a bolond jelmezében kellem(etlen)kedik (A huszonkilencedik óra, Az oltás visszautasítása, Egy hétvége, Mylord), a bolond tér vissza bohócként (A szerelem első négy hónapja) és a könyv vége felé, a Keménynek oly kedves koboldként (A kobold nem tréfadolog). Esik még szó lovagrendről, királyról, pestisről. Ez a könyv középkori vonulata. A másik a középkorú; Kemény István, az emberélet útjának felén, krisztusi korban. Bolondozzon bár, bohóckodjon nékünk, magának, változzon akár kobolddá: Valóság nagybácsi grabancon ragadja, Élet nagynéni ad néki pár pofont, szállong a bohócpúder, ráadásul seggbe is rúgják.
(Csoda, hogy nem szívlelheti a cirkuszt?!) Kemény könyvében két műsor pereg (ahogy írja: Két frusztrára is elég lenne a műsorom): az egyes (magyar egyes!), De a kettes műsor ott fut mellettünk zavartalanul. Bármikor bármelyikünk újra átkapcsolhat. Az én álmaim, a tieid... Kemény próbál sűrűn átkapcsolni álmaira, álmainkra, a gyerekkorra (De aranykor nem volt, csak - egy verséből idézve - rozsdakor: lesz?), mintha mesét mondana, kemény kézzel megemeli a szöveget, révüldözünk éppen, aztán nagyot koppanunk. Az egyes műsor az erősebb, elnyomja a kettest, elnyom bennünket is a rohadt valóság bűzös rémálma. A lapok múltán eltűnik a bolond, a bohócok is, még az ifjúkorhoz tartozó - kihagyott - bulikról értesülünk (A tett halála), egy nemutazásra Prágába (Lili Marlen), egykori egyetemi évekről (A napnyugati bölcsek), aztán a koboldot legyőzi a hely szelleme (A kereszteződés, A nap délutánja), és Kemény István, írói munkássága részeként magánember, aki a könyv elején tiltakozott (kézzel-lábbal, tessék-lássék: Én nem vagyok apa. Hagyjanak engem békén.), már rokonszenves, fiatal apaként gyakorolja szülői kötelességeit (Hetedhét országon át, A Lactobart-ügy). Ezután a könyv - számomra - legemlékezetesebb írásai következnek a gyerekkorról (Az elhalt ágak, Feltárási jegyzőkönyv, Félórával a rock and roll előtt), a kettősség aztán skizofréniává fajul, a palackból rossz szellemek szabadulnak ki (Szörnyeteg is van, Az élet egy szép napon, A kobold nem tréfadolog). A menekülés (ki, mi elől? hiszen ez egy cordonne, félelemkör) már nem az időben, térben folytatódik, a könyv végén turistaúttá szelídül a kezdeti komor elhatározás (költözzünk el mindannyian, mert itt nem lehet élni): vissza a középkorba, Szíriába (A szökés, Keresztes kötelességek, Az arab viszonyok bírálata, Füstölő mozdulat kézzel). Ez a rész nem tetszett, úgy látszik, ha Kemény elhagyja a várost, bizonytalan lesz, mindenféle gyengeségek vesznek erőt rajta, gyomorrontás és kergekór, valamint tanult posztmodernhez nem illő, számomra szimpatikus, de nem ideillő pátosz, be-, leépülés a Nagy Mítoszba, ezredvégi Játék méreggel és ellenméreggel után a halhatatlanság csodaszere. A bárány leölve. Mi autóba ülünk, és öt perc múlva az alezredes - csak úgy mellékesen - megmutatja nekünk a Hermón-magaslatot. És én csak itthon jövök rá, hogy akkor ott a harmincharmadik évem első napja volt, és hogy ott, akkor, lehet, hogy mégis találkoztam egyszer életemben a sorsommal. A gyerek és a felnőtt a Fiúban békül ki egymással, önmagával; a Fiú, aki (a) Valakinek a Fia és (fér)Fiú. Férj, fiú. Férjfiúról szólj nékem Múzsa. Kemény, krisztusi korban, de már-már nemzedéke nagy öregje, Mózesként nem láthatja meg a szent földet. ...alig-alig láttam, mert húsz kilométerre voltam onnan egy autóban, egy délnyugat-szíriai úton. A földjén nem álltam, és esélyem sem volt odajutni... Majd az epigon-józsuék, majd meglátják. De az nem a szent föld lesz.
A könyv végén föltűnik a beígért autó, aztán a (kölcsön) nyaraló, immár belföldön folytatódik a menekülősdi-nyaralás (Altató, A fegyelmezetlen sáv, Autót szeretni, A káromkodásról, Gyomorrontás, A hangszórós autó, A frusztra). És még ma is folytatódna A frusztra, ha Kemény be nem fejezné hirtelen a mesét.
A címlap bolondjának arca eltűnt, a bohócról lehullott a festék, a kobold felnőtt dzsinn lett. A kisprózákat - kevésbé szemérmesen: tárcákát - történetté varrták össze a rejtett leitmotívok: az első írás első oldalán a szerző még csak a második fűtésszámlát nem bírja kifizetni, a 94. oldalon már a harmadikat. A Terhes anya, a szerző apa lesz, gyerek, gyerekek, végül begördül az autó. A könyv vége felé megtudjuk, amit eddigelé olvastunk, a szerző vérrel és verítékkel, kenyérkereső foglalkozásaként írta meg, mert mostanában pénzért írok, bárhova, bármit, bármennyiért. ... Egész éjszakámat egy rossz ügy szolgálatában bértollnokként töltöttem az íróasztalomnál. Azért ez nem rossz. Ez csak a délelőtti dalunk. Van egy délutáni is, a vers.
Ami eddig tudható volt, Szép és erős a napsütés Kemény prózájában is, erősen kezd (Sajnos úgy alakult, hogy mindenhova magammal kell vinnem egy döglött macskát.) és szépen fejez be: ... csönd van, mint egy táskában. A valóságot a gyönyörűbbik nevén szólítja azokkal a jellegzetes furcsaságaival, amiket csak ő tud. (Most próbálják utánozni e cirkuszban, pedig világszám.) Furcsát mondani könnyű. Nem is veszi észre. Idézet, hogy élvezzetek: ... maga is ott járt idén február hetedikén a Tűzoltó utcai gyerekklinika mellett, amikor a sűrű ködből tíz perc leforgása alatt huszonnégy piros autó vált ki, és nem került közéjük egyetlen más színű sem? Igen ám, de a következő oldalon: egy olyan országban élünk, ahol a jelenlegi rendszám-szisztéma (három betű - háromjegyű szám) lehetőséget ad az STN-666-os kombinációra. Ez egy ilyen ország. Az angyali Kemény (az előkelő idegen, akinek Babarczy Eszter láttatja) körülnéz, és - tőle merőben szokatlanul - káromkodásra ragadtatja magát. Letörlöm a ragacsot, hogy meg ne lásd, mert rettegsz a gonosztól. Azután mégis elmesélem, nem tudom megállni, hogy ne mondjak valami aljasat ma reggel is. Bosszúból, hogy középkorú vagyok immár. Hát ezért. Előbb más szájába adja a szavakat: nőt ne vigyél magaddal mert megbasszák, aztán ő maga ír A káromkodásról, és olyan közönséges ocsmányságot gondoltam a többi emberről, hogy soha, senkinek nem merném elmondani.
...költözzünk el mindannyian, mert itt nem lehet élni. Lehet, hogy mindannyian megfogadtuk Kemény tanácsát? Az Izsákiban senki. A Kispilzeniben senki. Az Ibolyában senki. (A Kispilzeniben Korona sört mérnek, az Ibolyában Szalon sört. Itt valóban nem lehet élni. Valótlan igen.) Minden reggel arra ébredt / a város: basszák szét.
S ha elhagyod a várost, az országot, sem menekülhetsz. Mindenütt magyarul káromkodsz. Persze hogy nem láthatod meg a Szentföldet autóból, ha a rendszám: STN-666. El vagyunk átkozva. Az alezredes maga az ördög.
Mindezek ellenére megkockáztatom, hogy aznap boldog voltam - írja könyve végén Kemény. Nem ő lenne, ha nem ezt írná. Aznap most van. Egy nap élet.
Most gyorsan vége. Így végződik a prózakötet. És itt kezdődik a vers.
Itt volna vége, de életemmel nem szolgáltam rá
erre sem,
Ha délelőtt volt, hát délután lett, haza a hatvan-
egyesen,
Mért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára
meghalok,
s nyers boldogság, vad reménytelenség együtt se tett ki
egy napot -
Sajó László
Palatinus Kiadó, 1997, 148 oldal, 540 Ft
