Zene

Nálam, őszintén szólva, minden kifogást elsöpör az a tény, hogy olyan műsorról van szó, amely minél kiválóbb teljesítmények létrehozására ösztönzi a résztvevőket. A valóságshow-sagák kultúraformáló erejét tekintetbe véve ez nem kis dolog, még akkor sem, ha el tudom képzelni, hogy némelyik Megasztár-résztvevő idővel Pongó mellett lépjen színre valamelyik Balaton-parti highlife diszkó színpadán. Maga a vállalkozás azonban ennél jóval ambiciózusabb és tiszteletre méltóbb: új arcokkal megjelenni a magyar könnyűzenében, a későbbiek során (remélhetőleg) pénzt és munkát invesztálva széles körben, gyorsan ismertté és népszerűvé tett énekesekbe. Líraibb megfogalmazásban: tehetséges és szeretetre méltó embereket helyzetbe hozni.

Ezt kérdezi, dalolja a négy regény leghíresebbjéből, a Lila ákácból készült harmincas évekbeli filmben Tóth Manci városligeti leányzó, reménybeli énekesnő és regénybeli főszereplő. És hát ez, ugye - magunk között vagyunk -, nem éppen egy merészen eredeti kérdésfelvetés.

Közhírré akarom tenni, hogy ha egyszer újra lefordul magyarra az egész Csehov, mármint a drámák, abban nekem irodalomtörténetileg rögzítendő szerepem lesz, amennyiben egyfolytában nyaggatom Morcsányi Gézát, haladna már előre a Ványa bácsi meg a Sirály után. Haladt: megvan a Három nővér is.

Boldogulni, boldogulni, jaj, mindenáron. Bárhol és bármikor. Ha akarom, Salamon András minden egyes nagyjátékfilmje az egyről a kettőre jutás nehézségei körül táncol. Ám jelen esetben a mondott bárholon és bármikoron van a hangsúly: az ígéret földjén, Amerikában járunk, valahol Las Vegas peremén. Mégis a bármikor tűnik perdöntőnek. Mikor is? Az emberi élet közepe táján. A legszebb emberi korban tehát. Vagyis a lehetőségek szempontjából kicsit későn. Na nem sokkal, épp csak annyival, mint egy szerencsétlen szombat reggel valamelyik pályaudvaron, főszezonban, amikor a pénztártól való távozás után joggal merül fel a kérdés, érdemes-e szaladni - asszonnyal, gyerekkel, kutyával, gumimatraccal - a kihúzó viszonylat után, vagy megette a fene az egész vikkendezést.

. .

Csendes, halk és lassú, néhol vicces, a maga pasztell módján nagyon is vicces, szeretetteli szörnyűség egy tokiói irodaépület negyvennegyedik emeletén - ha ennyi nem elég kedvcsinálónak, akkor a továbbiakban bajban leszünk.

Mennyire örülne boldogult nagyanyám, hogy újra van Kórház a város szélén?! Nagyon, nyilván - egy darabig, aztán kicsit elszontyolodna, hogy azért ez már nem az igazi. Majdnem olyan.

Élő lengyel népzenéről igen-igen ritkán hallottam az utóbbi évtizedekben. Ha mazurka vagy polonéz kellett, Chopin került elő rendületlenül, s a world music mozgalom szárnyán is inkább csak az olyan kuriózumok emelkedtek ki, mint a Sebő-dalokat feldolgozó Brathanki, a dubmágus Adrian Sherwooddal kooperáló Trebunie-Tutki, a Nigel Kennedyvel súlyosbított Kroke kortárs klezmerlemeze vagy a kelet-európai cigányzenékre fokuszáló Dikanda. Azt hiszem, az utóbbi évtizedekben az élő lengyel népzene éppolyan durván marginalizálódott, mint hazánkban. Így aztán több mint öröm: már-már szenzáció egy olyan társaság felbukkanása, mint az archaikus-tradicionális lengyel népzenét újraértelmező Kapela Ze Wsi Warszawa. És hogy ez a szenzáció az élmények frontján is keményen helytáll, azt mi sem tanúsítja feltűnőbben, mint hogy ez a - mostanáig gyakorlatilag teljesen ismeretlen - varsói falusi zenekar nyerte el idén a BBC3 világzenei díját a "friss hús" kategóriában.

n Batata y su Rumba Palenquera: Radio Bakongo Kolumbia északi, karib-tengeri partvidékén fekszik Barranquilla városa. Az ifjú García Márquez járta itt a kávéházakat, amelyek egyikében a hatvanas évek elején hajnaltól estig egy bizonyos Paulino Salgado Valdez nevű, már nem túl fiatal kávésfiú dolgozott, aki karnevál idején utcai dobosként bűvölte a sokadalmat, amíg föl nem fedezte Toto la Momposina.

Már az ókorban megmondták, az idő nem létezik önmagában, önmaga által, csak az észlelhető tárgyakon keresztül. Mégis hosszú időbe (mi másba?) telt, míg maga Kronosz vált észlelhető, sőt kézzelfogható tárggyá, hogy pontosak legyünk, órává. Noha az első mechanikus szerkezeteket már a tizennegyedik században elkészítették - innen a toronyóra lánccal kifejezés -, a ma is komolyan vehető órák karrierje csak a tizenhetedik században, az inga és a hajszálrugó felfedezése után kezdődött, miközben méretük is egyre zsugorodott: a templomtornyokból az asztalokra, komódokra, sőt a zsebekbe vándorolt.

Kína ősi kultúrhéroszainak egyike, Fu Hszi ajándékozta meg a "Közép Birodalmát" nemcsak a halász- és madarászhálóval, a házasság intézményével, hanem az írással is. Neki tulajdonítják a jang és jin vonalszimbólumokból álló ábrák feltalálását. Az egyszerűség kedvéért a jangot gondolatjelnek, a jint két kötőjelnek (közte szünet) képzelje el az olvasó. Két vonal kombinációja négy, háromé nyolc, haté hatvannégy vonalábrát eredményez. Ez így önmagában színtiszta matematika volna, az is, csakhogy Fu Hszi a működő természet ellentétpárjait (aktív-passzív, világos-sötét, erős-gyönge, férfi-nő stb.) képzelte bele a vonalkombinációkba:

n 1907, 1938. Ez a két évszám határolja Dsida Jenő életét. Közismert, milyen események zajlottak le e három évtizedben: az első világháború, a forradalmak, a Monarchia széthullása, ínség minden tekintetben, a trianoni békeparancs, országrészek elcsatolása, az utódállami uralom kezdete. A magyar irodalomban: a Nyugat változó korszakai, Ady forradalma, a polgári irodalmi ízlés kiteljesedése, Kassák egyszemélyes avantgárdja, az Ady-revízió (ennek erdélyi hajtása Makkai Sándor könyve, a Magyar fa sorsa), József Attila egyetemes költészete, a népiesség kibontakozása.

A kísérleti emlékezetkutatást gyakran éri az a vád, hogy semmi olyat nem mond egyik legfontosabb képességünkről, amit a filozófusok már több száz éve le ne írtak volna. Ez a kellemetlen vélemény többnyire önmarcangoló pszichológusoktól vagy olyan laikusoktól származik, akik csak felszínes, rosszul megírt ismeretterjesztő könyvekből tájékozódtak a kísérleti pszichológia eredményeiről. Könyvtáruk újabb művel gyarapodott, Draaisma könyve a "kvázi"-tudományos művek klasszikus példája.

A szanalmas.hu-n olvastam: "...nem is tudom, hogy lehet-e ma már olyat festeni, amit mongyuk még a maga idejében ki fognak állítani jól, vagy ami 100 év múltán is a hején áll majd. Kicsit bele vagyok kavarodva a mai művészetekbe, meg aztán ma már mindenkihez eljuthat minden. Majd egyszercsak elfogy a művészet, biztos." Egyszer tényleg el fog fogyni, ma azonban van még, rengeteg, sőt, talán fölösen is. A szanalmas.hu aggódó posztolója mindenesetre rendkívül rokonszenvesen bizonytalankodik, kis erőszakkal poszthegeliánusnak is mondható, érzékeny katasztrófasejtelmet sugallva bóklászik a művészet szerinte már most pusztuló őserdejében. Még elképzelni is vicces lenne a látványt, amint odakötözi magát Roskó Gábor festőbotjához, s tutajra száll az utolsó táblaképpel.